„A tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani... A művész, az igazi, nem 'tévedhet' semmiféle pályára, s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erő, mely eltéríthetné feladatától; nem lehet más, csak író vagy festő, vagy zenész. Aki így művész, annak végzete van. Ez a legtöbb.” (Márai Sándor: Füves könyv – A művészetről mint a végzetről)

Urbán Gábor ÍGY festőművész. Több mint négy évtizede. Feladatától — vagy mondjuk úgy, élethivatásától — nem térítette, nem tántoríthatta el semmi: sem háború, sem létbizonytalanság; sem a családi kötelék; sem a tájak, sem az emberek; sem az anyagi-erkölcsi válság, sem a reménytelenség... Pedig véges-végnélküli útjain sok mindenkivel és sok mindennel találkozott. Apokaliptikus nagyvásznairól többek között ez is leolvasható.

”Következetes és kemény ember, művész. A társadalmat mindig kívülről szemléli, annak közvetlen életében nem akar részt venni. De ez az elzárkózás csak önmaga védelmét szolgálja, nem az érdektelenséget, sőt sokkal inkább az érzékenységét jelenti. Minden, ami vele és körülötte megtörténik, lecsapódik művészetében, jelen van képeiben” — írja róla Angyal Mária művészettörténész.

1946-ban született Szabadkán. Középiskolai tanulmányai után 1965-ben beiratkozott az újvidéki Tanárképző Főiskola képzőművészet szakára, de nem fejezte be, hanem Balázs G. Árpád festőművész tanítványa lett. Tíz éven át tanulj mesterétől, 1983-tól pedig szabadfoglalkozású művészként gyakorolja hivatását.

A táj éppúgy vonzza, mint az emberi arc, az emberi test vagy a terek (pl. a szabadkai ócskapiac) és a tárgyak (pl. a hangszerek). De megihlették már Kosztolányi és Nagy László versei is, akárcsak a görög mitológia és a mondavilág (Dionüszosz, Silenos, Héliosz, Pegazus, Bakkhánsnők, Nereidák).

Magát a végtelen síkság és a végtelen tenger gyermekének tartja. Dalmácia, Hvar, Stari Grad a második otthona, a mediterrán táj gyakran lesz visszatérő motívuma. Szereti a napfényes, élénk színeket. Még látomásos, szürrealista képeit is belengi a tengerkék vagy a meleg narancssárga és barna színárnyalat. Lovai vágtatnak, ágaskodnak, vadak, erősek, megfékezhetetlenek, nemesek, s noha klasszikus figuratív ábrák, mégis külön jelentéstartalmat, allegorikus üzenetet hordoznak. Urbán Gábor „fő gondolati törekvése a múlt és jelen közti folytonosság, vagy még inkább a folytonosság hiányának a keresése, amely a modern művészet egyik leggyakrabban felvetett problémáját érinti”.

Szimbolikus ábrázolásmódja a hagyományos, akadémista technikával párosul. Az utóbbi években a neomanierizmus stílusirányzatához tartja magát. De igazából lírikus alkat, az emberi élet rejtelmeit kutatja, a szeretet és a humánum megtartó erejét latolgatja. Aktjai az örök (női) szépséget és az abban való hitet hirdetik -- mindenek ellenére.

Urbán Gábor 1992-ben megtagadta a katonai behívóparancsot, s mivel nem akart részt venni a délszláv polgárháborúban, elhagyta a mindig ihletet adó szülővárosát, Szabadkát és „festői búvóhely”-ét, Palicsot. Családjával Magyarországra költözött. Budapest, majd Etyek, a szőlőtermő vidék kínált újabb felfedezéseket.

És menedéket. A rendíthetetlen alkotónak és a metafizikus magányba burkolódzó embernek. „Urbán Gábor meghalt” — mondja az itthon maradottaknak, s jóllehet örökösen dolgozik (bevallása szerint mintegy tizennyolcezer alkotást jegyzett, aztán ezzel is felhagyott), egyre többször utasítja vissza a kiállítás- és interjúfelkéréseket.

„Egyik mottója Ápellésztől származik: 'Nulla dies sine linea' — 'Nincs nap vonal nélkül', vagyis egyetlen nap sem telhet el dologtalanul, ecsetvonás nélkül” — írja róla az egyik katalógusban a már idézett Angyal Mária. „Folyamatosan dolgozik, több mint négy évtizede vesz részt a képzőművészeti életben — a művészi alkotás hivatása és választott létformája.”

Urbán Gábor tavaly tért vissza a Vajdaságba, előbb Csantavérre költöztek, majd ismét Palicsra, egy utcával odébb a régi lakhelytől. A bombázások nyomait őrző, bedeszkázott ablakú, félkész házat feleségével, Máriával tették saját kezűleg lakhatóvá. De a régi miliőt és a régi szomszédokat már nem varázsolhatták vissza.

„Az igazi érték a szép külső forma mögé rejtett igazság” — vallja Dante, s ennek keresése ihleti alkotásra Urbán Gábort is.

Önálló kiállításai voltak Szabadkán, Zentán, Horgoson, Kanizsán, Újvidéken, Eszéken, Zomborban, Szegeden, Budapesten, Gödöllőn, Etyeken, New Yorkban, Wallingfordban (USA) és Stari Gradban (Horvátország). Közös kiállításon vett részt Budapesten, Bécsben, Eszéken, Moszkvában, Doralban (USA), Chiancianóban (Olaszország), Majdanpekben... Kitüntetésekben, elismerésekben mégis szűkölködik életrajza. 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet. Írásunk ebből az alkalomból készült.