Az ablakbélésen a felszél motoszkált, s ujjai minduntalan beleütköztek az ép belső üveglapba, melyen nappal a jó megfigyelő szivárványszínű ábrákat pillanthatott meg. A szél nagyon kedvelte a szurdok peremén álldogáló házacskát, mert egyes részeihez könnyen hozzáférhetett, és az ilyen tavaszelői éjszakákon volt legalább mivel szórakoznia.
Az öreg pákász hirtelen felérzett, és a kívüli nyugtalan társ neszezésére fülelt. De a pajkosságra vágyó széllel nem sokáig foglalkozhatott, mert érezte, hogy egész teste izzadságtól lucskos, és a vincellérház nyirkos levegője belemar a bőrébe, és ez olyan érzést keltett benne, mintha világháborús legényként újra a Doberdo behavazott részeit járná, és a kegyetlen halálra várna.
Nehézkesen lekecmergett a csuhéval derekasan megtömködött szalmazsákról, és a kádicskához támolygott, hogy vizet löttyintsen borostás, ráncoktól barázdált arcára.
Aztán kabátot dobott az évektől alaposan megkeszegült vállára, majd állgödrét kezdte csigalassún babrálni, s arra gondolt, hogy íme, újra elrepült felette egy csillagév, újra tavaszodik, hamarosan megjelennek a szőlőlakók, akiknek mindenben - vagy tanáccsal vagy kaláccsal - a kedvükre volt; azoknak az idén is csupán a régi és okosnak mondott Megmondható marad, a vén pákász, aki csak azért maradt meg ezen az izzadságot gyötrelmező szőlőhegyen magányos aggastyánnak, mert bírta a természetet, és semmi betegség nem rántotta övéi után a homokba vetett ágyra.
- El innen! Az örökkévalóságba... - pusmogta ernyedten kókadozó harcsabajusza alatt; lehántolta magáról a kabátot meg az izzadságtól nedves hosszú inget. Meztelenségére gyorsan és vacogva kapkodta fel a harántcsíkos alsó- és felsőneműt. A mellényt begombolatlanul hagyva bújt bele a foltoktól tarkított kabátba, és a nadrágot csak azután rántotta magára.
- Menni! Menekülni az élettől... - suttogta fázósan, miközben tömpe ujjainak domborulata az asztalon mély csendességben levő vasfazék estebédi habarékába tévedt. A sikamlós kocsonya érintésére olyan hévvel rántotta vissza jobbját, mintha zsarátnokhoz ért volna, vagy pedig erkölcstelen gondolatokkal terhelt férfiként gyereklány testének ellenálló tüze csapott volna az érintetlenség kardjával az ujjaira.
Ezekben a pillanatokban a test és a lélek egészen mást kívánt. Az ész elhessegetésére, a meggondolatlanság letörésére volt most szükség; olyan állapotra, hogy cseppet se tudjon gondolkozni, s mégis érezze dongalábával az út szükségét. Lábaival kapcsolatban gyerekkorában sokat csúfolták, s velük azóta is sok-sok baja volt.
Világosságot nem gyújtott, de amit keresett, azt hamarosan megtalálta.
A színtelen folyadékot inkább orvosságnak használta, mintsem élvezetre; most félszegen, csigalépésben segítette ki a dugót az üvegből, hogy gégéjére bírja a maró, lúgkőoldathoz hasonló folyadékot. Az első korty után már valóban úgy érezte, hogy ő a nagy Megmondható, aki annyira ismeri a közeli és közeltávoli vadvizek meg szurdokok világát, mint bármelyik ember a tenyerét. Mind sűrűbben öntötte magába az italt. Mérhetetlen szorongása elmúlt, és előbbi rossz meg nyomasztó érzése is ütemesebben hagyta a szívét dobogni.
- Már... már nem vagyok boszorkánynyomta - lihegte.
Kinyitotta az ajtót. A márciusi szél körültapogatta, mintha régi ismerősével találkozott volna. Indulatában még segített is neki, hogy a dombhajlaton minél ügyesebben szedje a lábát. A szurdokban kószáló ebek meg se ugatták; csak úgy koloncosan, csapatokba verődve táncolták körül, és miután fölszippantották a róla áramló szagokat, orrukban a különösnek mondható zsákmánnyal fölfutottak a pinceházak közé.
Az öreg Megmondható pedig szorgalmasan nyelte az erős italt. Végül az üres üveget halott madárként dobta a cinegelábú gulyakút ágasa mellé; fáradt csikói most olyan lassan vitték a szurdokból enyhén emelkedő hajlaton, mintha ólomból lettek volna.
Ki tudhatja, hogy mennyi idő múlt el, csak azt vette észre, hogy egy helyben topog, és sír. Reménytelen markolni akarással egy szőlővenyigéből összedrótozott kerítésfélén motozott, és a pirkadati homályban gyengülő látásával csupán annyit vett ki, hogy a közeli ház faláról földöntúli lények vicsorognak rája. A semmi ajtócskát betaszítva fokozódó kíváncsisággal haladt a részére igen furcsa jelenség felé.
A ház pitvarának ajtajában egy fiatalosnak látszó nő jelent meg, és ideges tekintettel szemlélte a sírva közeledő idegent. A bánattól eltorzult arc láttán azonban enyhült a nő szigorú arckifejezése; előlépett a félhomályból, és az öreg pákász hónalja alá nyúlva felsegítette a foghíjas lépcsőzeten, majd a pitvaron keresztül a belső szobába tessékelte. A hirtelen betoppant vendéget egy kopottas támlázatú hintaszékhez vezette; Megmondható ültében kevéske ideig szótlanul pihegett, és tekintetét egyre-másra a falakon járatva, azokon különös festményeket látott. A ház gazdája a habfehérre meszelt falakra mezítelen férfiakat mázolt, amint éppen nőkkel szeretkeznek, de voltak ott szentek a hegyekből és az eleségtől bugyorgó katlanok mellől. Ott sorakoztak az istenarcú szőlőművelők, félmezítelen meg álmodozó tekintetű szüzek, ahogy a termékenységre várnak.
- Hol vagyok? - hebegte a Megmondható.
- A világban - szólt csendesen a kandallónak támaszkodó nő, s közben pipára gyújtott.
- Hát eddig nem ott voltam?
- A kicsiben igen, de ez itt a Nagy Világ! Maga kicsoda? - fordult közelebb a pipázó nő az öreg székéhez, és mellette egy céklavörös ékpárnára telepedett, majd állhatatosan továbbra is az aggastyánt szemlélte.
- A... a Megmondható vagyok - suttogta az idős ember, miközben a szeme fölötti bőrredőny mindinkább lefelé puhult. - Meguntam az örökös csináldot... pihenni indultam...
- Pihenjen csak, Megmondható! Vigyázom az álmát, nyugodt lehet... - simogatta meg az öreg kezének duzzadt érhálózatát a pipázó nő.
Kívül a pirkadati szél nyargalászott a ház körül, és gondjaiba vette a venyigekerítést. Arrébb kutyák ugattak; fenn magasan, valahol a Kopasz-hegy süvegén kocsi zörgött, és felette a varjak károgása olyanképp hatott, mintha az örökké éhes szárnyasokat a szekér szállítaná valahova.
Az öreg pákász hirtelen felérzett.
Tekintete fürgén szaladta végig a szobát, közben bosszankodva vette észre, hogy egész teste izzadtságtól lucskos.
- Hol vagyok? - röppent ki csorba fogai közül a kérdés, s közben a bajuszát kezdte harapdálni.
- Ott! - mutatott az ékpárnán ülő nő a szemközti falra, melyről egy jóságos tekintetű aggastyán nézett le rájuk; jobbjában egy bilinget tartott, a másik kezében pedig borostömlő volt, melynek nyakán át csorgott a vörös lé. Előtte céklavörös és négyelt címerpajzs feküdt, melyről egy csákószarvú ökör vizenyős szemmel bámult a világba.
- Az én volnék? - állt talpra az öreg. Remegő kézzel kapaszkodott a hintaszék karfájába.
- Az ott a Megmondható, aki pirkadatkor idejött...
- Akkor én most ki vagyok: az ott, vagy emez, talán egy harmadik? - suttogta az idős pákász.
- Maga az, aki most innét elmegy - állt fel ültéből a nő, és az ismeretlent gyengéden karon fogva a pitvaron át a foghíjas lépcsőhöz vezette. Rágyújtott a pipájára, és hosszan nézett az öreg után, aki összébb vonva kabátját elmenőben valamit felmarkolt a venyigekerítésről.
Az ajtó sikongott, a szél játékára szabadon csapdosott, akár a levegőben szálló madár tollas evezőjével.
Megmondható bősz, nekiszabadult vágtája csak a hegy másik oldalán csillapult. A szárítókötelet szorosan fogta, és akkorákat durrantott vele, mintha karikással csinálta volna. Hatalmas diófa alatt állt, és egyre arra gondolt, hogy ennek az utolsó huroknak úgy kell sikerülnie, mint ez idáig egyiknek sem.
A sok-sok horgászati hurok közül valóban ez sikerült neki a legjobban: mestermunka volt.