Arra már halványan sem emlékszem, hogy melyik volt az első darab, amelyikben láttam szerepelni. Egyvalamit azonban sosem felejtek el: azt, hogy mennyire lenyűgözött a stílusa, a játéka és az egész karaktere. Számos díjjal kitüntették már, és egy nemrég elvégzett felmérés szerint a 2011. év legnépszerűbb színésznője. Hermina Szabadkán született. 1991-től 1995-ig az Újvidéki Művészeti Egyetem hallgatója volt. A diploma megszerzése után több független színházi csoportban dolgozott, egyebek között Szabadkán, Újvidéken, Belgrádban, Szegeden, Budapesten és Krakkóban. 1999-től a Szabadkai Népszínház magyar társulatának a tagja, közben játszik a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházban, a szabadkai Gyermekszínházban, a Kosztolányi Dezső Színházban, Urbán András társulatában, valamint a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásaiban.
- Mi is ez a díj, amelyet nemrég kaptál?
- A Héra civilszervezet a Delta bankkal együtt készített egy felmérést, hogy megtudja, kik a 20011. év legnépszerűbb személyiségei Szabadkán. A közösség szinte minden rétegéből kiemeltek valakit. Volt köztük egyetemista, elárusító vagy épp orvos, óvónő, de még mezőgazdász is. A legnépszerűbb színésznőnek pedig engem választottak. Végül is ezt egy közösségfejlesztő kezdeményezésnek szánták, hogy összekovácsolják kicsit a széles nagyközönséget - hangsúlyozták is a díjátadó ünnepségen.
- Nem akarlak a díjakról kérdezni, mert azt mondtad, hogy azt nem nagyon szereted. Nálunk talán akkora fontosságot nem tulajdonítanak a díjaknak, és maguk a színészek sem kapnak akkora figyelmet, de játszottál Pesten és Krakkóban is. Sokfelé kipróbáltad magad, mégis hazajöttél...
- Persze, bár mondjuk, lengyelül nem tudtam, csak kimentem szerencsét próbálni. A rendezőlány bosnyák volt, úgyhogy elég érdekesen alakult a dolog. Megkaptam a lengyel nyelvű szöveget, mely alá ő odaírta, hogyan kell kiejtés szerint olvasni, illetve a szöveget bosnyákul, én pedig próbáltam magamnak magyarul az egészet összerakni. Így ment ez eleinte. De utána már dolgoztam németekkel, norvégokkal is, de az más volt, az övék nem igazán volt szövegközpontú színház. Pesten viszont soha nem élnék, az nem nekem való közeg. Úgyhogy ha külföldön maradtam volna, akkor csakis Lengyelország jöhetett volna számításba, vagy talán Berlin.
- Milyen az élete annak a családnak, amelyben mindenki színészkedik? Kislányod, Lilla, még csak tízéves, de máris tagja a Népkör gyerekszínjátszó csoportjának...
- Nekünk nagyon jó a családi életünk. A férjem, Zalán vezeti a gyerekszínházat, ezért adva volt a lehetőség, hogy Lilla is kipróbálja ott magát. Ő szeretett volna menni, mi pedig természetesen nem bántuk. Én támogatom mindenben, hiszen már túl vagyok sok mindenen, úgyhogy ismerem az élet jó és a rossz oldalát is.
- Leginkább a drámai szerepek találnak meg. Ennek mi lehet az oka? Te melyik műfajt érzed inkább a magadénak?
- Valószínűleg az alkatom miatt van így. Jobban örülök, hogyha egy drámai szerepet osztanak rám. Szeretek komédiázni is, csak akkor legyen nagyon igényesen megfogva az egész. Bár a Népszínházban kevesebb az olyan finom humorú darab, mint a Kosztolányiban.
- Te mindig színész akartál lenni? Mi lennél, ha nem színésznő volnál?
- Igen, én mindig színésznő akartam lenni. Nagyon sokat szavaltam, és a színház iránti vonzalom az évek során szép lassan kialakult bennem. Pár éve épp megfordult a fejemben, hogy mi lennék, ha nem színésznő volnék, és arra jutottam: vagy művészettörténész, vagy pedig színházteológus. Esetleg még a szociológia jött volna számításban, de azon belül is a kultúrszociológia. Szóval mindenképpen valahol ezen a pályán helyezkedtem volna el.
- Ennyi év tapasztalat után hogy érint a kritika?
- Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de túlságosan lesújtó kritikát már jó pár éve nem kaptam. Az azonban mindig zavar, hogyha valakit a személyisége folytén kritizálnak, nem pedig a játéka alapján .Vannak olyan szakmai kritikusok, akiknek a véleményére adok.
- És hogyan bíráljátok egymást a családon belül?
- Én például nem tudom a férjemet kritizálni, hiszen ismerem, hogy milyen ember, és nem lenne reális a kép, melyet kialakítok róla. Lilla már kritikusabb. Bár leginkább akkor, amikor valami extrém figurát játszom. Nem szereti, ha ordítok vagy épp sírok a színpadon. Az Egy elmebeteg nő naplóját azonban négyszer nézte meg, annyira tetszett neki, noha az én karakteremet nem szerette.
- És te szereted ezt a szerepet?
- Én nagyon szeretem. Épp a minap jutott eszembe, hogy fel kell újítani, és összeszorult a gyomrom, hiszen annyi munka van benne, és olyan intenzív színpadi jelenlétet követel meg tőlem a darab annak ellenére is, hogy nem mindig én vagyok reflektorfényben. Én azonban nagyon szeretem az ilyeneket.
- Hazaviszed-e egyik-másik szerepedet?
- Van olyan, amikor egész nap nyomaszt egy-egy dolog, bármit csinálok is. Van, hogy megállok, mint az elmebeteg, és elpróbálok egy jelenetet. De szerencsére ezt nem furcsállja senki sem. Előfordult már, hogy ültünk hárman az asztalnál, és egyszer csak bevillant egy mondat vagy egy szövegrészlet, és én elkezdtem mondani. Ilyenkor megkérdi Lilla, hogy mi jutott eszembe. És elbeszélgetünk róla.
- Láthattunk már kisebb filmszerepben. Ha jól tudom, akkor ismét készülsz valami filmforgatásra.
- Igen, Tolnai Szabolccsal fogok dolgozni. Egyik forgatókönyve főszereplőjének a figuráját én alakítom majd. Nagyon vonz ez a közeg, ugyanakkor nagyon félek is tőle, hiszen az ember állandóan azt kérdezi magától, hogy jó-e az, amit csinál. Hát akkor még ilyen megmérettetéskor!
- Érdekes, hogy ezt mondod, hiszen az elismeréseknek azt kellene jelezniük, hogy jó az, amit csinálsz, nem?
- De igen, mégis mindig felmerül a kérdés, hogy vajon jogosan kaptam-e azt a díjat.
- És a közönségdíj? Az egészen más, hiszen az sokkal ''jogosabb” lehet, mint egy szakmai.
- Igen, az más. Azokra nagyon büszke is vagyok. Főleg azért, mert mindhárom közönségdíjat egy aránylag kis nézőközönségű előadás évadában kaptam. Egy nagyszínpadi előadást egyszerre sokkal több ember néz meg, egy kis darabot viszont, amely a színpadon játszódik, sokkal többször kell eljátszani ahhoz, hogy hasonló létszámú közönséget vonzzon. Ez mind azt igazolta, hogy nem kell feltétlenül mindenféle táncot meg éneket bevetni ahhoz, hogy a közönség szeresse az előadást.
- Milyen munkákra vágysz?
- Mindenképp ilyenekre, mint amit az Egy elmebeteg nő naplója nyújt. Ez egy rendkívül nagy figyelem-összpontosítást követelő, precíz munkafolyamat volt, és én ilyenekből szeretnék még többet.
- Hálás-e a mostani közönség?
- Az, aki már meg- és visszaszokott a színházba, az igenis hálás néző. Még mindig találkozom olyannal, aki azt hiszi, hogy a Népszínház lebontásával megszűnt a társulat, de olyannal is, aki nem tudja, hogy a Kosztolányi Dezső Színház és a Népszínház nem ugyanaz. Minden színháznak van külön-külön közönsége, egyebek közt a gyerekszínháznak is, és ez nagyon jó. Kialakult továbbá egy nagy réteg, amely visszajár.
- Mit jelent számodra az otthon?
- Jelenleg azt a kis házat, amelyben nemrég megtaláltuk a nyugalmunkat.
- És az élet?
- Hát, ez nehéz kérdés... A csillagos ég, a nyugalom, a szeretet, az egészség. Talán ez az élet.