Az idén júniusban lenne száztíz éves (Lyon, 1900. június 29.) Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg írója. A kis herceget említem, hiszen a francia regényíróról, esszéistáról, hivatásos pilótáról - habár vannak más művei is - bizonyára mindenkinek az aranyhajú fiúcska története jut az eszébe. Hogy mi is A kis herceg, azt a legrövidebben talán így fogalmazhatnám meg: irodalmi mese gyermekeknek és felnőtteknek, amelyet - legalábbis az én tapasztalataim szerint - nem igazán szeretnek a gyerekek. A kisebbek unalmasnak találják, és nem is értik, a kiskamaszok viszont romantikus nyavalygásnak tartják. Mert egy ház (cipő, ruha, kabát?) esteében igenis az számít, mennyibe került, az viszont teljesen mellékes, hogy van-e muskátli az ablakában vagy nincs. A rózsa meg a naplemente sem divat már. És a felelősség? Hogy valaki felelős akár csak egy virágért, mert tőle függ, az ő gondjaira van bízva? A legtöbb felnőttől, gyakran még a szüleiktől sem ezt tanulják. És a szelídítés? Meg a barátság? Hogy valaki ünneplőbe öltözteti a szívét csak azért, mert a barátja érkezik? A szertartással pedig végképp nem tudnak mit kezdeni, hiszen a körülöttük élők többsége mindig rohan valahová, nincs idő az ünnepélyességre, a meghittségre. Gyakran egymásra sem.
Sajnálom, hogy A kis herceg az általános iskola ötödik osztályában házi olvasmány, mert korai. Később, talán a gyermekkor végén, a felnőttkor küszöbén kellene mindenkinek a kezébe vennie. Mert akkor érthetik meg igazán, miért nem tetszett a kis hercegnek a király és az üzletember, akkor látják ők is a báránykát, amelyik a dobozban van, és éppen olyan, amilyennek elképzelték. Talán már nem nevetnek a részegesen, aki azért iszik, mert szégyelli magát, és azért szégyelli magát, mert iszik. És megértik a rókát. Meg azt is, hogy a felnőttek miért olyan nagyon furcsák.
Ha az eddigiekből nem derült volna ki, akkor most be is vallom, én nagyon szeretem A kis herceget. Az egyik legkedvesebb könyvem. A birtokomban lévő 1975-ös kiadású, összevissza ragasztgatott fedőlapú példány, amely a szerző színes rajzait tartalmazza, már hullik szét, annyit lapozgattam. Éppen ezért talán mondanom sem kell, mennyire megörültem, amikor hallottam, hogy a zentai Magyar Kamaraszínház keretében működő Zentai Színtársulat A kis herceget gyakorolja. Már egészen kiéheztem egy színházi produkcióra, hiszen nem most volt az, amikor Vukosavljev Iván színművész éppen ezzel a történettel járta Vajdaság iskoláit. Aztán a múlt év végi bemutató után januárban csak egyszer tűzték műsorra. (Nem értem, mi ennek az oka, de most nem ez a téma.) Egyszer, méghozzá szünidei programként, délelőtt tizenegy órakor. Ez pedig azt eredményezte, hogy rendkívül vegyes közönség gyűlt össze: óvodások, kisiskolások, középiskolások, felnőttek. Mivel a szöveget nagyon jól ismerem, arra is volt érkezésem, hogy megfigyeljem, a mellettem ülő kis srác melyik részeknél ásítozik. És hol élénkül fel. Az utóbbi leginkább a kígyó színre lépésekor, pontosabban kúszásakor következett be. Máriás Endre, a darab rendezője - legalábbis én úgy érzem - pontosan eldöntötte, kiknek szánja a darabot (a kis és nagy felnőtteknek), de a gyerekeket sem lehet (és nem is szabad) kirekeszteni a színházból. Éppen ezért kellene az előadásnak bizonyos helyeken jobban pörögnie. Természetesen nem úgy, hogy a szép gondolatokat, a komoly, elgondolkoztató párbeszédeket kihagyja, hiszen az a regény megcsonkítása, a lényeg elsikkasztása lenne. A dalbetéteket és az árnyjátékot, vagy inkább árnytáncot viszont nagyon jó ötletnek tartom, és mondhatom, ez még a kölykök figyelmét is lekötötte.
A diákszínjátszók közül sokan most léptek először a világot jelentő deszkákra, ezért a teljesítményük sem volt egyforma. Egyesek jobban, mások kissé haloványabban oldották meg a rájuk bízott feladatot. A címszerepet alakító Gömöri Eszternek is ez volt az első színházi próbálkozása, de remélem, nem az utolsó. Szépen beszél, magabiztosan mozog a színpadon, talán csak a kacagását hiányoltam egy kicsit. A nevető csillagok, az ötszázmillió csengettyű miatt. Megdicsérném még a Szerelőt, a Rókát, a Kígyót, de a többieket is. Valamennyien megérdemlik, hogy itt álljon a nevük:
Kis herceg - Gömöri Eszter, Szerelő - Szalai Bence, Róka - Verebes Judit, Rózsa - Dobrotka Katinka, Kígyó - Surányi Emese, Földrajztudós - Szögi Miklós, Üzletember - Molnár Gábor Nóra, Királyné - Berze Angéla, Lámpagyújtogató - Bencze V. Levente, Hiú - Kiss Izabella, Iszákos - Davitkov Marianna, Virág - Kovács Vecei Fanni, Híresek - Kovács Vecei Fanni, Kovács Bence. Zene: Dobrotka Katinka, Verebes Judit. Színpadi mozgás: Molnár Gábor Nóra, Szögi Miklós. Hang: Bene Sándor. Fény: Farkas Károly. Súgó: Rácz Szabó Imola. Ügyelő: Berta Lilla. Rendezőasszisztens: Illés Eszter.
Mivel ''jól csak a szívével lát az ember”, igyekeztem az elém táruló látványt lélekben is élvezni. Sikerült. Köszönöm.