A hőségbő július utolsó hetében érkezett el az ideje dél-angliai és walesi utazásomnak. Ezúttal is egy korábbi vágyam teljesült, mert már régebben megfogalmazódott bennem a kívánság, hogy egyszer eljussak Artúr király egykor volt országába, ahol a legendák összefonódnak a tényleges történésekkel, és mindmáig életben tartják a múlt valóságalapú s egyúttal meseszerű históriáit. Mi, magyarok, akik még a többi közt Arany János költészetén nőttünk fel, és betéve tudtuk nemcsak a Toldit, hanem a balladákat is, a walesi bárdok énekére is emlékszünk, mely a XIII. századi I. Edward király rémtetteit veszi számba, miután az uralkodó térdre kényszerítette az addig szabad walesi tartományt. Valódi középkori, nyolctornyú vár a walesi, melyhez egy ódon hangulatú városka tartozik. Benne található Britannia legkisebb házacskája is, melynek bejáratánál egy népviseletbe öltözött hölgy várja az odalátogatókat.

Az általunk bejárt Anglia egy nagy terjedelmű ligeterdőre emlékezteti az embert. Az erdőket ugyan annak idején, az iparosítás korában kiirtották, de mára már az időközben betelepített fák, bokrok elfelejtetik velünk a hajdani vandalizmust. A vidéki városkák megtartották eredeti kinézetüket. Nagy élvezettel csavarogtunk a Tudor-kori vagy éppenséggel a XVIII. és a XIX. századi, virágba borított, patinás középületek és lakóházak között.

Elszorult a szívem a sok gyönyörűség láttán, mert szülőföldem szép határa jutott eszembe, mely mára már sok mindennek nevezhető, csak szépnek nem, annak a nagyfokú nemtörődömségnek a következtében, amellyel a múltból ránk hagyományozott örökséghez viszonyulnak — még mindig — azok az illetékesek, akik a tisztességes szolgálat helyett nem közösségi, hanem önös érdekeket érvényesítettek. Lélektelen átjáróházzá degradálódtak városaink, falvaink. Az utcákat komor tekintetű, gondterhelt emberek róják. Süt róluk az örömtelenség. Felettébb sok szó esik az identitásmegőrzésről, mely a nehéz, fáradságos, sok — főleg anyagi — áldozattal járó mindennapos odafigyelés nélkül pusztába kiáltott szó marad csupán. A történelmi múlt emlékeinek több évtizedre visszamenő elhanyagolása már nemigen hozható helyre.

Szabadka központja például valóságos századfordulós és szecessziós gyöngyszem lehetne, ha a mindenkori városi vezetők az épületek lerombolása helyett megőrizték volna a városmagot. Egy-egy épület felújítása, karbantartása még nem a probléma megoldása, mert csak az egész helyreállítása lett volna a mindent átható, kellemes, emberi szívet melengető hangulatú környezet kialakítását eredményező eljárás.

A szerző felvételei

A dél-angliai vidéki városokban barangolva meggyőződhettem róla, hogy éppen a megőrzött, különlegességet sugárzó egykori egész garantálja a konkrét és folyamatos, örömteli emberi jelenléthez szükséges körülményeket. Egy-egy kisvárosba érkezve az ember kilép az autóbuszból, és máris harmóniát sugalló, derűs légkörbe csöppen. Az épületek egy-egy helység múltból átörökített szellemi és lelki arculatát közvetítik felénk, és jóleső érzést keltenek bennünk, különösen akkor, ha ismerői vagyunk a klasszikus angol irodalomnak. Mellesleg, már az is elég, ha olyan angol tv-sorozatokból láttunk néhányat, mint például a Kisvárosi gyilkosságok, a Downton Abbey vagy a Miss Marple nevével fémjelzett krimitörténetek.

Ezúttal is megbizonyosodhattam róla, hogy a múlt emlékeinek karbantartására fordított anyagiak ezerszeresen megtérülnek, hiszen jó érzést, jókedvet, elégedettséget generáló emberbarát valóságot nyújtanak.