Kiskoromban édesapám minden húsvétvasárnapon kora reggel kútból húzott jéghideg vízzel töltött meg egy mosdótálat, és frissen szedett füvet áztatott benne. Abban kellett megmosdanom. Azt mondta, ettől majd elmúlnak az arcomat borító szeplők. Aztán másnap hideg vizet locsolt a hajamra, mondván: ez kell az egészségért és a bőséges gyermekáldásért. A szeplők elmúltak, nyomtalanul. Egészséges vagyok, gyermekem is van. Kettő. Megvan minden, csak ő nincs már...

Gyermekfejjel még nem is sejtettem, hogy azok az apró barna pöttyök okozzák majd a legkisebb gondot az életemben. Mert eltűntek ugyan, de felváltották őket más jellegű problémák. Amelyeket nem old már meg a hideg vízbe áztatott fűcsomó...
Ő nincs már. Ez az első húsvét Nélküle. Tavaly éppen az ünnep idején távozott közülünk. Most ismét húsvét van, és én a temető dermesztő csendjében remélem, áhítom a feltámadást. Elfagytak a sírhelyére vitt virágok. Friss fű sincs, sem virágillat. Késik a tavasz. A halál viszont sietett. Még soha nem hittem ennyire a feltámadásban, mint amióta Ő nincsen. Önámítás ez vajon? Csupán kapaszkodó a lelki megnyugvásunk felé vezető életúton?

Igen, gyónni kellene. Pilinszky szerint a gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van egy drámai pillanat, érték, amit semmiféle önelemzés vagy bánat nem pótolhat. A gyónással küszöböt lépünk át, amely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Csak a csöndes ujjongásunkból érezzük, mennyire valóságos a szabadulásunk.

Akár gyónunk, akár önmagunknak valljuk be a hibáinkat — egyazon célt szolgáljuk. Megtisztul általa a lelkünk, s nyitottá válunk a változásokra, a megújulásra. Végigjárjuk a saját életünk összes stációját, ahogyan Krisztus is tette. Szenvedünk közben, megbánunk, megbocsátunk, és bocsánatért esdeklünk. De mindvégig önmagunk maradunk, a saját életünk főszereplői. És ha elérkezik a keresztre feszítés szörnyű pillanata, lelkünk megtisztulva várja majd a bűnbocsánatot.

Most, húsvét idején örvend a lelkünk, mert újfent „tiszta” köntösbe bújhat. Bizakodva mosdunk meg újra és újra a friss, füves vízben, nehogy az apró barna foltok ismét elcsúfíthassák a fény felé fordított arcunkat.

Boldog, áldott húsvéti ünnepeket!
 

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönet e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!