Müller Pétertől:

„Itt a régóta várt pillanat! A lármás, zűrzavaros, nagy nyüzsi. Mostanáig kóboroltál az üzletekben, plázákban, butikokban. Mostanáig fizettél, szállítottál, főztél, sütöttél, csomagoltál, cetliket írtál, takarítottál, hurcoltad haza a fát, fölállítottad, gyertyákkal, izzókkal, angyalhajjal ékesítetted. Dolgoztál, robotoltál, igyekeztél, lihegtél, és gyötörted a lelkedet: »Kit felejtettem ki?«"

Most végre itt van mindenki. Akikre azt mondja a nyelvünk: a hozzátartozóid. Jó szó. A sok milliárd ember nem tartozik hozzád. Ők igen.

Nem tudni, miért. Így alakult. Ők jönnek el az ágyadhoz, ha beteg leszel, és ők állnak majd legközelebb a koporsód körül. A többi ember távolabb él tőled. Most itt van körülötted az a néhány ember, aki a sorsod játékában főszerepet kapott, nem tudni, miért. Mint egy színdarab fontos jelenetében, összejöttek mind, csomagokkal, éhesen, türelmetlenül, zajongva, zűrös és csillagtalan lélekkel — mert manapság a lelkünk zűrös, zaklatott és csillagtalan.

Az is lehet, hogy nincs itt senki. Most van az a pillanat, karácsony estén, amikor rád szakad az érzés, amit a hétköznapok során nem éreztél, mert megszoktad, hogy egyedül vagy. Mert egyedül élsz. Nincs senkid. Sokan éljük át ilyenkor a magányt, és sokan a lázas nyüzsgést, a zajt, a zűrzavart, az örömöt, hogy együtt vagyunk végre... És azt is, hogy ebből az »együttből« hiányzik néha a meghittség.

Még jó, ha a fa körül elhangzik a Mennyből az angyal, de ez sem az igazi, mert a mohó szemek a földet kutatják, a fa alatti csomagokat: »Mit hozott a Jézuska?« Elfelejtettük, hogy a Jézuska nem hoz semmit. Neki sem volt semmije. Csak egy szál köntöse, arra is kockát vetettek a katonák a halála után. A Jézuska csak békét tud hozni, és csendet a szívben, és szeretetet, ami a világ legnémább, legnyugodtabb, legszótlanabb állapota. Láthatatlan. Nincs benne lihegés, nyugtalanság, idegesség, lárma.

Szertelen lélekkel nem lehet szeretni. Benne van a csodálatos magyar szóban: hogy aki SZER-telen, az nem SZER-et. Nyugodj meg. Találj egy pillanatot, vagy kettőt, és menj ki a levegőre, és szívd be magadba az éltető, friss levegőt. Jó mélyen. Többször is. Sóhajts ki, és lélegezz be. Lassan, mert a sóhajtás és a lassú, mély lélegzés megnyugtat. Ha egy kicsit megnyugodtál végre, nézz föl az égre. Ha csillagos az ég, válassz ki egy csillagot. Ha felhős, tudd, hogy a csillagod azért ott van, csak nem látod, mert felhő takarja. Ha hull a hó, hagyd, hogy arcodra hulljanak a hópihék: az angyalok küldik neked, a végtelenből — és ingyen.

Éld át egy pillanatig a csodát. A mindenséget és önmagadat.

Most pedig figyelj jól: a karácsony a születés ünnepe. Valaminek vége van, és valami most jön létre. Bárhol. Akár egy istállóban is. Állatok között, segítség nélkül, egy gyűlölettel teli, gonosz és sötét világban, ahol a kis Jézus született. Mindegy. Csak szüless meg. Szüld meg magad. Lobbantsd lángra a szívedet, s hagyd, hogy ez a lángocska eloszlassa az egész elmúlt éved sötétségét! Várj egy kicsit, míg azt nem érzed, hogy a kis gyerekláng megerősödik benned, és utána menj vissza a hozzátartozóidhoz. Vidd be nekik a békédet, az új arcodat, és azt a meggyőződésedet, hogy az életünk díszlete nem egy szoba, hanem az egész világmindenség. A legszebb ajándék: egy mosoly. Egy ölelés. Vagy még az sem, csak egy gondolat: »Szeretlek.«”

Szepes Máriától:

„Szerintem az ünnep mikroparánya a transzcendentumnak, a halhatatlanságtudatnak, annak a meggyőződésnek, hogy a világmindenség része vagyunk... Ugyanakkor minden ember külön kozmosz, mindenkinek külön útja van, külön nyelvvel és törvényekkel. Nem azért lettem karakterológus, hogy ítéljek, hanem hogy ne közelítsek meg rosszul embereket. Ha japánul kell mondanom, hogy: Ide hallgass, mindjárt megnyílik a föld alattad, vigyázz, beleesel!, akkor, ha nem japánul mondom, beleesik. Ám ha tudok japánul, azaz az ő törvényei szerint közelítek hozzá, esetleg meg tudom menteni. Minden célom az, hogy segítsek. Ehhez viszont elengedhetetlen a halhatatlanság tudata és az a hit, hogy a világmindenség része vagyunk. Ebben segítenek az ünnepek. Fontos, hogy az ünnep ne csak egy napig tartson, ne csak egy pár gyertyagyújtásig, hanem váljon praxissá, ami megtanulható, és amit megtanulhatunk. De ne félóra alatt intézzük el a sarokban, hogy aztán visszatérjünk a szürke hétköznapjainkba, hanem fűzzük át az ünnepeket az életünkön, mint egy csillogó aranyfonalat... Mossuk meg a lelkünket, szellemünket is, ha jót kívánunk vagy örülünk, osszuk meg mással is. Ne úgy, hogy a magunkét megvillantva, irigységet keltsünk benne, hanem a saját örömét próbáljuk fokozni. Próbáljunk úgy segíteni a másikon, hogy azt el tudja fogadni... Nem formálhatjuk át a világot a magunk képére. Mindenkinek joga van a saját világához. Aki kapni akar, annak előbb adnia kell. Adni nem könnyű. Tied csak a mű, nem pedig a gyümölcse...”

Márai Sándortól:

„Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen.

Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről.

Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata.

Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek!

Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség.

Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.”