Az augusztus 20-ai műsorfolyam fénypontja Budapesten mindig az esti tabáni koncert. Most sem volt másként, ezúttal a Neoton Família lépett színpadra. A neves együttes előző nap még Balatonszemesen szerepelt, s a közönségszervező autó hangszórója egész nap ontotta a kedvcsináló dallamrészleteket, így pontosan tudtam, mit is hallhatok az ünnep estéjén. Meg kell jegyeznem, a szemesiek szakítottak az ünnepi ingyen-koncert nemes hagyományával, s a focipályán rendezett eseményre igen magas belépődíjat szedtek.
A tabáni esemény természetesen ingyen volt, s a hegyoldal a kezdésig be is népesült. Míg vártam a kezdésre, visszagondoltam az együttes múltjára, amit közvetlen közelről, mint a Hungaroton egyik vezetője követhettem.
Az együttes a magyar könnyűzene megosztó csapata volt. Eleinte a Közgazdaságtudományi Egyetem (magam is oda jártam) zenekaraként tartották számon. Igazi karrierjük 1976-ban indult, mikor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat illetékesei nemzetközi karrierre tartották érdemesnek a csapatot. A régi tagokat lassan lecserélték, a nyerő felállás pedig a következően alakult: Pásztor László gitár, Baracs János basszusgitár, Jakab György billentyűs, Bardóczy Gyula dob, Végvári Ádám gitár, ének, Csepregi Éva ének, Fábián Éva ének, Pál Éva ének. A zenekar akkori menedzserét „érzelmi szálak” is fűzték Csepregihez, így a másik két – igen jó hangú énekesnő – lassan köddé vált. A többi együttes irigyen figyelte kivételezett helyzetüket.
Az együttes nemzetközi karrierjéhez fűzött remények csak részben váltak be. A Távol-Keleten, főként Japánban igen népszerűek lettek, s a felkelő nap országában több lemezük is megjelent, viszont az átütő világsikert nem sikerült elérniük. A rendszerváltáskor elvesztették privilégiumukat, s menedzserük, Erdős Péter is váratlanul elhunyt. Az együttes egysége is felbomlott, a frontemberük például el sem ment Erdős temetésére.
Eddig jutottam gondolatban, mikor elkezdődött a koncert. Természetesen az egyik legnagyobb slágerük, a Santa Maria nyitotta a sort, s kezdődött a varázslat. A Medvetánc, a Tini-dal, a Karnevál egyre fokozta a hangulatot, s a közönség lázba jött. Egy-két újabb szám is elhangzott, de hangos sikert nem aratott. Egy évtizede, egy békéscsabai fesztiválon készítettem interjút Csepregi Évával, aki akkor is a régi slágerekben látta a „jövőjüket”: „A közönség egyszerűen lenyűgöző: az összes korosztály tagjai ismerik a Neoton repertoárt, és velünk éneklik az ismert slágereket. Nemcsak te, mások is felteszik a kérdést: miért nincsenek újabb Neoton Família nóták? A csapat inkább a nosztalgiára épít – ilyen világot élünk…”
Most sem volt másként, tinik csapata, középkorú fiatalok énekelték az ismert dalokat. Egy nagyapa, egyik kezében sörrel, másik kezében unokával perdült táncra.
Az utolsó szakaszban a Don Quijote, Holnap hajnalig számoknál elszabadult a pokol. A zenészek meg játszottak rendületlenül. Pedig már nem mai gyerekek, Csepregi a hetvenedik születésnapját ünnepelheti ősszel, Végvári két évvel idősebb. A sokat megélt csapat a színpadon mégis megfiatalodott, s az ifjú közönség sem a korra figyelt, mindenki hazafelé az ismert slágereket dúdolta.
