Valami történt, valami megmozdult Szabadkán; erről tanúskodik a kultúrára kiéhezett közönség hangos üdvrivalgása és vastapsa, melynek látványa és élménye az elmúlt két évtized közállapotaiban oly idegen és távoli már tőlünk, mint, mondjuk, egykoron a milánói Scala az Aida itáliai premierjén.

Egy maroknyian jóformán minden háttér- és anyagi támogatás nélkül összehajoltak és összefogtak, majd mozgósítottak: hívó szavuk hétszázötven emberhez ért el, igen, itt Szabadkán, az álmos, fogyatkozó vidéki városban, ahol az elszürkült és kispolgári létben elkényelmesedve, abba beletörődve — a gazdasági panamákat leszámítva — lassan már nem történik semmi eget rengető. De most íme: megteremtődött, létrejött a kritikus tömeg. Évtizedek óta először és újra színültig megtelt az emberi és az isteni szellem találkozásának a helye, a mártírok szent panteonja, az omladozó állapotában is impozáns és felemelő látványt nyújtó szabadkai zsinagóga.

A művész — Varnus Xavér — játszott Lajkó Félix művésztársával. Az orgona felcsendült, a hegedű megszólalt, s akárcsak egy évszázaddal ezelőtt e falak között, újra hirdette az emberi zsenialitás, a muzsika kifejezőképességének, isteni szikrájának az örökkévalóságát. A zene hittérítőinek e mennyei fényében, a színültig telt széksorokban pedig szülők, tanárok, diákok, családok mellett — ha hinni lehet, és miért ne hinnénk a beszámolóknak — a szellemi értelemben oly sokszor messzinek tűnő Budapest tudós professzorai is itt voltak csendben, talán először, s bízunk benne, hogy nem utoljára, itt, az álmos Bácskában, s viszik jó hírünket a nagyvilágba.

Ez történt a közelmúltban minálunk Szabadkán, s jóleső érzéssel nyugtázhatjuk, hogy itt, három nemzet kis hazájában, ahol a kulisszák mögött a partikuláris érdekek oly erősek, s átszőnek szinte mindent, újra fényt látni az éjszakában, ismét hangot hallani a csendben, életjelet látni a ködben. Ez a rendezvény, az ilyen kulturális esemény, amely eredetileg is humanitárius céllal valósult meg, túl azon, hogy telíti a lelket és a szívet — nevel is egyben; tömöríti a sorokat, fejleszti az összetartozás érzetét, s erősíti a kisebbségi sorsközösség ellenálló képességét is.

Ez a nap tehát a jóérzésű ember ünnepe, a szellem diadala, amelyik nem egyfajta ezüst holdként lopott fényt ad vissza, ellenkezőleg: az európai és a magyar kultúra ragyogó sugaraival hirdeti az egyetemes emberi nagyság igényét és igénylését, magát az életet, itt, e jobb sorsra s minőségi kultúrára érdemes városban.

Ha világossághoz akarunk jutni, kénytelenek vagyunk immáron mi magunk világítani. Tegyétek ezt, fogjatok össze hát ti, időutazó vándorai e tájnak, s legyen ez az esemény az első szárnypróbálgatás, az újrakezdés, az új kulturális építkezés, a Paradicsom meghódításának a méltó pillanata, amely majd egyszer egészen bizonyosan aranybetűkkel kerül rá Szabadka históriájának lapjaira.