— Azt hiszem, ha hasonló helyzet állna elő, ismét azt tenném, amit akkor. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy helyesen cselekedtem-e huszonhat évvel ezelőtt — mondja rövid gondolkodás után az idős, érthetően fogalmazó asszony. — Mostanában gyakran gondolkodom az életemen, újraértékelem a mintegy nyolc évtizedemet, az eredmény mégis mindig ugyanaz: egyszerűen nem cselekedhettem másként. Olyan családból származom ugyanis, amelyben a család fogalma nem csak közösséget jelentett. A miénk maga volt a biztonság, a szeretet, az összetartás, a megbecsülés, és nemcsak a szüleim tettek volna meg mindent a családért, hanem mi is a húgommal.

A középiskola befejezése után férjhez mentem. A párom építőmérnök volt, és a házasságkötésünk után önálló életet kezdtünk. Én is dolgoztam, és eleinte nem voltak anyagi gondjaink. A lányom éppen óvodába indult, amikor a férjemet a vállalata Líbiába küldte. Nem sokat gondolkodtunk a felkérésen, számos tervünk várt még megvalósításra, ezért úgy gondoltuk, hasznunkra lesz majd a pénz. Csak azzal nem számoltunk, hogy az ottani életkörülmények rendkívül kedvezőtlenek lesznek, hogy a sivatagi munkástáborokban csak a legszükségesebb feltételekről gondoskodnak, és hogy a különélést mindannyian nehezen viseljük.

A három évre tervezett munkavállalásból sokkal több lett, ezért úgy határoztunk, hogy a kislányommal mi is kiköltözünk. A férjem vállalata közbenjárt az érdekünkben, és az építkezés közelében, egy nagyobb településen a rendelkezésünkre bocsátott egy lakást. Én egy kórházban kaptam munkát, a lányunk pedig angol nyelvű iskolába kezdett járni. Lassan ugyan, de megszoktuk az új környezetet. Sokat beszélhetnék az ottani életről, emberekről, szokásokról, mindennek azonban nincs nagy jelentősége, jó és rossz emberek ugyanis mindenhol vannak.

A lányom tizennégy éves volt, amikor egy idősebb iskolatársa megerőszakolta. Nem mert róla szólni, de nem tőlünk, hanem inkább a fiútól félt, aki megfenyegette. Csak négy hónappal később vettük észre, hogy várandós. A nőgyógyász, aki megvizsgálta, azt mondta, a terhesség megszakítása a lányom életébe kerülne.  A férjemmel ezért úgy döntöttünk, hogy miután megszületik a baba, hazajövünk, és itthon azt mondjuk, a gyerek a miénk. Így is történt. Világra jött az unokám, majd egy nagyon körülményes és pénzigényes utánjárással elintéztük, hogy az anyakönyvi kivonatban a férjemmel szülőként szerepeljünk. A kisfiú nem volt még egyéves sem, amikor végleg hazaköltöztünk. A lányunkkal a pici születésekor még nem tudtuk megbeszélni, hogy miként lesz a továbbiakban, úgysem értette volna meg a lényeget. Ahogyan azonban nőtt, nemcsak megértette, hanem el is fogadta a helyzetet. A középiskolát már itthon fejezte be, egyetemre iratkozott, a harmadik év vizsgáit azonban nem tette le, hanem férjhez ment.

Közben a fiúunokám szépen cseperedett. Rendkívül értelmes, örökmozgó, vidám kis legény lett, aki kimondhatatlanul ragaszkodott hozzám és a férjemhez. Tudja, sokszor mondják az ismerősök, hogy az ember másként szereti az unokáját, mint a gyerekét. Hát, én nem tudnék különbséget tenni a két érzés között. Mivel a fiú rendkívül okos és jó tanuló volt, a középiskola után Újvidéken beiratkozott egyetemre. A lányom is abban a városban élt a férjével és a kislányával. Időnként meghívta az „öccsét” vasárnapi ebédre, de ennél többre nem törekedett. A másik unokám is nagybá'-nak hívja a „fiunkat”, aki három évvel ezelőtt befejezte a tanulmányait, és most éppen Dániában dolgozik, itthon ugyanis nem kapott munkát.

Tavaly a vejem hirtelen meghalt, és néhány hónap múlva a lányom egy munkahelyi baleset következtében kerekes székbe kényszerült. Mivel időközben a férjem is meghalt, felajánlottam a lányomnak, hogy költözzön haza az unokámmal, együtt majd könnyebben megbirkózunk a gondokkal — de erről hallani sem akar. Követeli, hogy mondjuk el az igazat a fiának, és bízik benne, hogy az majd felelősséget, kötelezettséget vállal a szülőanyjáért. Egyébként arra is számít, hogy a gyereke  a dániai keresetéből fedezi az ő gyógykezeltetését és a húga iskoláztatásának költségeit is...

A lányom is a gyerekem, de nem tudom, mit tegyek. Próbálom megértetni vele, hogy az esetleges vallomással semmissé tennénk, romba döntenénk életünk elmúlt huszonhat évét, de ő azt mondta, joga van a fiához. Milliószor végiggondoltam a kialakult helyzetet, és úgy döntöttem, minden marad a régiben. Mert a fiúunokámnak is vannak jogai. Ha a szülőanyjához nem is, az élethez, a család nyújtotta biztonsághoz igen...