Ahogy megérkezik a tavaszias idő, a vizeink is melegedésnek indulnak, és ez — a horgászokhoz hasonlóan — a halakat is lassan, de biztosan aktivizálja.  Bár a „nagybetűs élet” csak 10 fokos vízhőmérséklet felett kezdődik meg, ilyenkor már érdemes ki-kiülni a vízpartra, ha másért nem, hát azért, hogy a hosszú téli hónapok után végre friss levegőt szívjunk, és feltöltődjünk egy kicsit a természetben.

A halak anyagcseréje — néhány kivétellel — az élettér melegedésével indul be, így márciusban már kóstolgathatják az etetőanyagainkat, illetve kisebb szerencsével még a csalijainkat is. Ha a természetben töltött idő mellett a biztos fogás esélyét is szem előtt kívánjuk tartani, akkor az év ezen szakában lehetőleg sekély, gyorsan felmelegedő vizeket keressünk fel. Vajdaságban számos ilyen holtág, mesterséges tó vagy ér közül válogathatunk, de mindenekelőtt — a felhőtlen időtöltés érdekében — ellenőrizzük, hogy a vallatni kívánt vízre milyen engedély kiváltása szükséges. Bevallom, én életemben kizárólag vadvízen horgásztam, így ami a halastavakat illeti, meglehetősen inkompetens vagyok — kérem, nézze el ezt nekem az olvasó.

Csukára, süllőre ilyenkor tilalom van — ők már nagyban ívnak, vagy már túl is vannak rajta. A harcsa majd csak jóval később, májusban kezd szaporodni, de az ő kapására ilyen korán még nemigen számíthatunk. Mifelénk úgy mondják, a harcsa akkor indul, mikor a fűzfa levele akkora, mint az egér füle. Más vidékeken a kökényvirágzás idejére prognosztizálja ugyanezt a népi tudás. Egy szó, mint száz: egyelőre a békés halakat kell célba vennünk.

Kökényvirágzás — egyesek szerint ilyenkor indul a harcsa (a szerző felvételei)

Az ezüstkárász az összes vizünkben megtalálható idegenhonos faj, melynek fogása nem esik semmiféle korlátozás alá. Jellemzően korán indul, tehát olykor már február derekán eredményesen horgászható egyes vizeinkben. Ez a hal nagy telepekben telel át a meder mélyebb részein, leginkább akadók, különféle tereptárgyak oltalmában. Amikor megérkezik a szebb idő, a kárászok felébrednek téli pihenőjükből, és enni kezdenek. Ilyenkor könnyen becsaphatók, szinte bármilyen csalival eredményesek lehetünk. Jómagam általában gilisztával vagy csemegekukoricával próbálkozom, de a csontkukac, a főtt búza vagy akár a közönséges kenyérgalacsin is jó választás lehet. Ha nagyon nagy szerencsénk van, ilyenkor akár egy korán kelő, éhes ponty is beugorhat.

Kárászra én általában úszós készséggel, 4-5 méteres spiccbottal szoktam horgászni, de ezt persze embere és vize válogatja. Folyóvízen az etetőkosaras feeder módszer célravezetőbb lehet. Mivel invazív halfajról van szó, bátran hazavihetjük a konyhára is a kifogott kárászt. Bár sokan gyomhalnak tartják, szerintem megfelelően elkészítve teljesen vállalható ételek készülhetnek belőle mind sülve, mind főve. Egy horgásztársam tanácsát megfogadva, én már fasírtot is készítettem kárászból, és azóta nagy kedvenccé vált. Egy kicsit macerás munka ugyan, de megéri!

Tudta-e?

Az ezüstkárász gyors terjedésének kulcsa a spontán gynogenezis, mely egy különleges szaporodási forma. A nőstények más pontyfélék (pl. ponty, bodorka) hímjeivel ívnak, de a hím genetikai anyaga nem tölt be szerepet a fejlődésben, így a kikelő utódok az anya pontos genetikai másolatai lesznek. Az ezüstkárász magyarországi „honfoglalását” 1954-re teszik, amikor is a Körösök menti halgazdaságokba érkezett egy szállítmány Bulgáriából. Ekkor kezdett el rohamosan terjedni.

Lényeges, hogy az ezüstkárász és az őshonos aranykárász (néhol: sárkárász) között különbséget tudjunk tenni. Az utóbbi védett faj, és régen nagy számban volt jelen a vizeinkben, ám idővel a sokkal szaporább ezüstkárász kiszorította. Imitt-amott, mondhatni, már csak véletlenül találkozhatunk vele, ezért fontos, hogy ha a horgunkra akad, okvetlenül engedjük vissza. Az aranykárász teste szélesebb, csaknem kör alakú, színe pedig sárgás, ellenben az ezüstkárász szürkés, ezüstös árnyalatával.

A keszegfélék is megmozdulnak már ilyentájt. Ha látjuk őket a partközelben bandázni, játszani a vízfelszínen, biztosak lehetünk benne, hogy ők is megkezdték a portyát a táplálék után. A vörösszárnyú keszegek és bodorkák nemigen nőnek fél kilónál nagyobbra, így horgászatuk kiválóan lebonyolítható egy rövidebb spiccbottal, könnyű szerelékkel — gyerekek, de türelmetlenebb felnőttek számára is kiváló szórakozás és bevezető lecke lehet a pecázásba.

Tapasztalatom szerint ilyen célra bőven elegendő a 0,17-es vagy az akár még vékonyabb damil, illetve minél kisebb horog és úszó. Az ilyen apró horog felkötésével jobb, ha csak a sasszeműek próbálkoznak — bár szerencsére megtanultam a kötés módját, a legkisebb horgokat mégis sokkal szívesebben veszem meg előre felkötött állapotban. Sok bosszankodást megspórolhat ezzel a pecás.

Fontos megemlíteni, hogy ilyenkor még ne etessünk túl sokat. Keszegezésre, tavaszi próbálkozásra kiváló etető a főtt kukoricadara, de természetesen sokféle bolti etetőanyag közül is válogathatunk. Ha van állandó horgászhelyünk, ahová rendszeresen visszajárunk az év folyamán, akkor megkezdhetjük a szoktató etetést, de ne vigyük túlzásba. A halak ilyenkor még alig táplálkoznak, tehát csak szennyezzük a vizet, ha túl sok élelmet szórunk be.

Az első próbálkozások

Az általam ismert öreg pontyozók is már március elején megkezdték a halak „hizlalását”, de ilyenkor általában még csak heti egy-két alakalommal ültek ladikba, és lapátoltak be a vízbe 1-2 kiló kukoricát. Később, körülbelül májustól kezdtek intenzívebb etetésbe — legszebb fogásaikat pedig augusztusban és/vagy szeptemberben akasztották. Manapság ez már ritkán van így, mindenki azonnal akar(na) halat fogni, mihelyt leül egy ismeretlen helyre

Bármire is horgászunk, mindig nagy öröm az év első kapása, valamint a vízparton töltött első nap. Én mindig nagy örömmel vártam a csónakban töltött hűvös, tavaszi hajnalokat: ilyenkor az egész ártér csak úgy zeng a madárdaltól, s a vizekre ködfátyol borul, melyet meg-megtör a felszínen bukdácsoló búbos vöcsök vagy a nap első sugaraiban „fürdő” vidra. Ha szerencsém volt, átúszó vadakat is láthattam.

A pecások többsége már jóval korábban készül erre az alkalomra: átnézik a felszerelést, leltároznak, ha hiány van valamiben, akkor azt beszerzik. Úszók, damilok, ólmok és horgok jobb, ha mindig vannak nálunk, ezek nélkül el se induljunk a vízre — sosem tudni, mikor szakítunk be egy szereléket, vagy mikor tépáz meg bennünket egy nagyobb hal.

Ahogy visszaemlékszem, nagyapám horgászládájában minden volt, amit el lehet képzelni — ezt az összes kiruccanásra magával hordta, nem véletlenül. A legtöbb horgászkalandjánál és nagy fogásánál vele volt. Egy alkalommal azonban majdnem búcsúznia kellett a ládától: a Duna-parton egy homokpadon áztatta a zsinórt, amikor is a nagy szovjet utasszállító, a hírhedt Amur húzott el hegymenetben előtte. A hajó akkora hullámokat keltett, hogy azok kiszaladva a partra simán felemelték a súlyos ládát — sőt, még a bográcsban rotyogó babgulyást is, és magukkal vitték. A táska fennakadt egy kövezésen, így megkerült, de a bogrács és az ebéd a hullámsírba veszett — az éhes horgász nagy szomorúságára.

Ködös, tavaszi reggel