home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Újra itthon
Perisity Irma
2021.09.24.
LXXVI. évf. 37. szám
Újra itthon

Időnként, egy-egy sorsot hallva, lázadni kezd bennem az otthon kapott nevelés, a hosszú élettapasztalat, az eddig megírt számtalan sorstörténet tanulsága és végezetül a józan eszem is. Időbe telik, mire lecsillapodnak bennem az érzések, és hideg fejjel fel tudom mérni a hallottakat. Megérteni már nem biztos, hogy megértem, de el kell fogadnom, hogy az életben minden megtörténhet. Mint Izi esetében.

— Az életem rácáfol arra az igazságra, hogy a jellemünket elsősorban a családi nevelés határozza meg — állítja a középkorú, megfáradt mozgású, szemrevaló asszony. — Az én szüleim innen származnak, igaz, fiatal korukban éveken át éltek a déli tartományban, és az a környezet annyira rányomta bélyegét az életükre, a felfogásukra, a jellemükre, hogy szinte elveszítették igazi identitásukat. Apám fiatal, képzett lakatosként került le gépeket szerelni egy gyár építésekor. A vállalata küldte terepi munkára, és ott annyira megszerették, illetve tisztelték a tudását, hogy állást ajánlottak neki az új gyárban karbantartóként, háromszor nagyobb fizetésért. Elfogadta, habár itthon volt menyasszonya, akivel lakodalmat terveztek. Amikor hazajött látogatóba, elmondta a lánynak a lehetőségeket, így megesküdtek lagzi nélkül, és már házaspárként utaztak le. A húgommal ott születtünk, ott indultunk iskolába, és ha nem kezdődik el az ország szétzilálása, ott is maradtunk volna örökre. De a háború, az esztelen öldöklés miatt a szüleim úgy határoztak, hazajönnek. Én tizennégy éves voltam akkor.

Itt minden más volt, mint délen, és a húgommal már alig tudtunk magyarul. De idővel minden a helyére került. Iskolába indultunk, és lassan a helyzet is csillapodni látszott. Legalábbis itt nem nagyon érződött a háború. Közben lentről gyakran jött üzenet, hogy apámat visszavárják, segítséget kínáltak fel, egyszóval úgy viszonyultak hozzá, mintha közéjük való lett volna. És hogy igazából olyan is volt, csak később értettem meg. Itthon elég szerényen éltünk, anya nem dolgozott, apa keresete és a rokonok időnkénti segítsége tette elviselhetővé az életünket. Befejeztem a nyolcadik osztályt, amikor apa közölte, hogy ideje férjhez mennem. Nem értettem, mit akar, hiszen nem volt még szimpátiám sem. Anyától vártam a magyarázatot, de ő azt mondta, apa a kenyéradónk, az ő szava törvény. Így lettem „lefoglalva” — ha jól tudom, 500 euróért — egy lenti roma család fiának, aki akkor már néhány éve Olaszországban dolgozott egy töltőállomáson. Itthonról akart feleséget, és a rokonai beszélték meg az ügyet apámmal.

Egy darabig úgy működött a „jegyesség”, hogy a nyolc évvel idősebb férfi időnként hazajött, néhány napig nálunk volt, majd ment vissza. Állítólag meg kellett várni, hogy nagykorú legyek. Alig töltöttem be a tizenhat évet, amikor megszültem a lányunkat. A férfi hazajött, elintézte a formaságokat, elismerte az apaságot, így a lányom a nevén van. Nem mehettem vele, mert nem volt útlevelem, és kiskorú lévén a szüleim beleegyezése kellett volna, de ezt apám nem akarta megadni. Tudja, a férfi/férjem nagyon jóképű volt, és szépen is beszélt, ezért idővel szerelmes lettem belé, a viszonyunkkal kapcsolatban pedig minden elfogadhatónak tűnt. Amikor betöltöttem a tizennyolcadik évemet, elkészült az útlevelem, és végre elindulhattam vele a közös otthonunkba, Itáliába. Akkor estem hasra, amikor megérkeztünk, és egy olasz asszony várt bennünket, meg két gyerek, egy öt- és egy hétéves. Állítólag azért vette el a nőt, hogy megkapja az olasz állampolgárságot, ám egy kicsit összemelegedtek, jött a két gyerek, majd jöttem én, a törvénytelen, újabb feleség. A férfi azt mondta, ő dolgozik, mi az asszonnyal tisztázzuk a viszonyokat, és akkor minden rendben lesz. Kértem a szüleim segítségét, másét nem mertem, mert azt mondta, ha panaszkodok valakinek, elveszi tőlem a lányomat, engem pedig visszaküld. Hallgattam és tűrtem. Nyolc évig. Akkor a felesége kirakott az utcára, én meg vándorolni kezdtem a lányommal. Egyik albérletből a másikba, sokszor a vasútállomáson éltünk, mert az alkalmi munkákból befolyó pénz nem volt elég a megélhetéshez. Rábeszélésre időnként „eladtam” a lányomat, akivel megállapodtunk, hogy minden alkalommal visszajön a kijelölt helyre. Nem prostitúció volt a feladata, hanem kéregetés, melyhez egy ottani banda gyerekeket bérelt vagy rabolt. Ebből éltünk három évig, állandóan helyet változtatva, hogy ne fogjanak el bennünket. Közben sok szerencsétlen sorsú embert ismertem meg, néhányan közülük segítettek is. Így sikerült hazamenekülnöm a lányommal, akinek nem volt útlevele. Itthon apám meghalt, nem is tudtam róla, és anya, a húgom unszolására, befogadott. Jelentkeztem a rendőrségen, elmeséltem mindent, és kértem a hivatalos szervek segítségét, ha a lányom apja esetleg jelentkezik. Elmúlt már két év, de semmi hír felőle. Én dolgozom, anyámmal élünk a családi házban. A lányom iskolába jár, most kezdi a hetedik osztályt. Azt hiszem, boldog vagyok. Vagy ha nem is boldog, de legalább nyugodt. És valahogy a szégyenérzetem is alábbhagyott.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..