Kevesebb szó esik arról, hogy vajon a nők hány százalékának jut ki ebből bármi március 8-án vagy bármilyen egyéb napon, és hogy az óta az 1857-beli esemény óta mennyire megbecsültebb egy átlagos nő átlagos munkája, és mennyi nő válik láthatatlanná a női sorsnak minősített láthatatlan munkában (egyébként ennek is van már világnapja, április első keddjén irányítják rá a figyelmet az otthoni munka megosztásának nemi egyenlőtlenségeire). A koronavírus-járvány miatti home office következtében pedig szép lassan az otthonról végzett munkahelyi feladatok is láthatatlanná válnak. Persze azt sem szabad elhallgatni, hogy közben egyre több poszt, interjú lát napvilágot arról, hogy miként szervezhető át mindkét fél számára örömtelivé, kiegyensúlyozottá a közös élet.

Nem rajongok a struccpolitikával beárnyékolt március 8-áért, a nőnapellenes vagy nőnappárti címkézést viszont nem tartom jó ötletnek. Egyáltalán lehet-e úgy tenni bármilyen ünnepen, mintha semmi sem történne körülöttünk, azt állítva, hogy minden nap egyforma? Hiába legyintünk, a virágárusok attól még betöltik az utcákat, és ha estére otthon üres marad a váza, valamiféle hiányérzetet mégiscsak érez az ember, legyen akár nő, akár férfi.

Lehet-e ünnepelni is, meg nem is? Az eredeti tartalom nélkül érdemes-e? Elég-e a virágcsokor vagy bármilyen ajándék? Ha őszinte szeretnék lenni, akkor a válaszom: igen. Számomra a legnagyobb ajándék az együtt töltött minőségi idő. Legyen az egy túra vagy egy esti séta, egy meghitt vagy vidám beszélgetés vacsora közben és után, egy társasjáték vagy egy közös filmnézés, zenehallgatás. Ha ez nincs, felesleges a szegfű, de ha megvan, ám legyen virág is, nem bánom.

(Szalai Attila rajza)