Az új év szele engem is megcsapott. Na, azt nem mondanám, hogy mindez változással is járt volna, inkább csak elfogadással, hogy egy dátumváltás nem alakít olyan sokat az élet körforgásán, ellenben öregít — és talán bölcsebbé tesz? Az utóbbiban nem vagyok teljesen biztos.
2020 utolsó perceit, valamint az új év első óráit munkával töltöttem, és el kell mondanom, életem egyik legjobb szilvesztere volt. Bár azt nem überelte, amikor az unokabátyámmal, sok esztendővel ezelőtt, kis taknyosokként 31-én este róttuk a szülőfalunk utcáit, és dobáltuk az egy-, illetve kétdurranós petárdákat. Emlékszem, hogy egy tujafa tövében találtunk egy 5 literes palackot, mely üresen, szerényen és boldogtalanul fagyoskodott az akkor igencsak esős éjszakában. Az olvasó persze már kitalálhatja, hogy mit is szeretett volna az a két gyermek, akiről akkor még senki sem gondolta volna, hogy egyszer egyetemi diplomát szerez majd. A petárdát a meggyújtása után a palackba szerettük volna helyezni, hogy az majd, akár egy miniatűr hidrogénbomba, szétvesse az üveget. Ámbár a keleti társadalomból érkezett hozzánk egy kifejezés, a karma. Ennek pedig van egy olyan változata, amely rögtön kifejti hatását. Az ok-okozat törvénye szerint amint a meggyújtott petárdát az üvegbe raktuk, azonnal egy tűzgolyó zúdult mindkettőnk arcába, s a rettenettől kővé dermedtünk. Hogy Pilinszkyt idézzem:
„Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.”
Na jó, egy kicsikét túloztam. Nem lett komolyabb bajunk, csupán lepergett előttünk életünk — akkor még igencsak rövid — képsora. Megúsztuk, és csak a szemöldökünktől meg a szempilláinktól kellett búcsút vennünk az elkövetkező néhány hétre. Hogy mi is történt? Talán deus ex machina? Nem, egyáltalán nem. De fontos ez egyáltalán? Mi megkaptuk azt, ami járt. A két gyerek hazafutott, csapot-papot hátrahagyva, petárdákra hosszú ideig nem is gondolva.
Otthon aztán mindketten besurrantunk a mosdóba, és levakartuk a felesleget a szemöldökünkből. Éppen annyi maradt, amennyi kellett a vasárnapi ebédeknél a szomorú pillantásokhoz, hogy kaphassunk még egy kis desszertet.
2021 első néhány percében lehetőségem volt belátni egész Újvidéket. A legtöbb lakóház felett csillogtak-villogtak a végtelenbe küldött tűzijátékok. Szép volt, sőt csodálatos. Arra emlékszem, hogy mosolyogtam, és arra is, hogy láttam benne értelmet. Alulöltözött voltam, így az arcomba futott a vér, és felrémlett a sok évvel ezelőtti üres palack esete, amikor még ártatlanok voltunk.
