home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
„Úgy ismerem a várost, mint a postás”
Fehér Márta
2020.09.11.
LXXV. évf. 37. szám
„Úgy ismerem a várost, mint a postás”

Interjú Szabadka díszpolgárával

Egy kicsit meglepődtem, nem emlékszem, hogy vállalkozó valaha kapott volna ilyen nagy elismerést. Hazavittem a plakettet, az unokánk vagy a dédunokánk talán büszke lesz rá. Én az vagyok, és nagyon köszönöm a felterjesztést Pásztor István VMSZ-elnöknek. Amikor átvettem, volt egy kis lámpalázam, utána egy családi ebéd keretében megünnepeltük, a hétvégén pedig a haverokkal, aztán lezárjuk ezt a történetet, hiszen mint a rómaiak mondták, minden csoda három napig tart.

— Törökkanizsán születtem, tizennégy évesen jöttem be Szabadkára tanulni, előbb az elektrotechnikai középiskolába, majd a főiskolára, utána elkezdtem dolgozni az Integralban, rövid ideig maradtam ott, három év után átkerültem az akkor még egységes kommunális vállalatba, azzal a szándékkal, hogy megalapítjuk a csoportot, mely a városi világítást fogja karbantartani — meséli Pálfi Gyula, a szabadkai Rasveta cég tulajdonosa, igazgatója. — Akkoriban még az Elektrovojvodina feladata volt ez, és mivel nem tartozott a fő tevékenységei közé, nem is úgy állt hozzá. Janko Pejanović városelnök kezdeményezte ezt a változtatást, így a „szemaforosokkal” kerültünk egy csoportba, hiszen hasonló tevékenységet űztünk, nem mellesleg nekik már volt egy emelőjük. Részlegvezetőként én vettem fel az első munkásokat, majd jeleztem a városelnöknek, hogy a rendelkezésünkre álló alacsony, a villanyrendőrök magasságához mért emelővel nem tudjuk karbantartani a közvilágítást. Megkérdezte, hol lehet megfelelőt venni. A horvátoknál, Marija Bistricán csinálták az úgynevezett elektrós emelőkosarat, platformot. Elmentünk oda, megnéztük az akkori igazgatóval, Mamužić Lajčóval — egy éppen kész volt. Azt mondták, ha egy héten belül befizetjük, akkor Szabadka elkapja. A város befizette két-három napon belül, így indultunk szerényen, egy kis műhelyben.

* Milyen volt akkoriban Szabadka, a közvilágítás?

— A városi világítás még igen gyenge lábakon állt, egyszerű, rövid életű égőket használtak, a főutakon akadt valamennyi higanymegvilágítás, elég gyatra volt a helyzet 1983-ban ezen a téren. A városban álltak ezek az öntött kandeláberek, ám többfélék, és a padok sem mutattak egységes képet, nem nagyon foglalkozott ezzel senki. Véletlenül találtunk egy oszlopot 1892-ből, a budapesti Schlick öntödében készült, megtaláltuk a régi fényképeket is a gázlámpás oszlopokról. A leírás szerint volt egy városi megbízott lámpagyújtogató, ő kapcsolta fel esténként, illetve oltotta el reggelente a városközpontban levő 54 lámpát. Szóval, azt a régi oszlopot megmentettük az enyészettől, és miután a századfordulós fotókon a régi padokra is rábukkantunk, eldöntöttük, hogy visszaadjuk a városnak az autentikus hangulatát. Szerencsére volt Szabadkán egy Kalmár Laci bácsi nevű modellasztalos, egy lenyűgözően remek ember, felkerestük őt, és megkérdeztük, megcsinálná-e a modelleket. Csak hársfa jöhetett szóba, az egy rugalmas, csomómentes fa. Mit akartok ezzel, gyerekek? — kérdezte, és miután válaszoltunk, azt mondta, ha ti ezt megcsináljátok, én ingyen elkészítem a kalupokat rá. Anyám Adán született, vannak ott rokonaim, az öntödében akadt néhány ismerősöm, megnéztük, le tudják-e önteni. Nem olyan egyszerű dolog ez! Majdnem 200 kilót nyom, 280 cm hosszú, és nyomás alatt, egyben kell önteni, nem tudja ezt egy akármilyen kis öntöde elvégezni. Elvállalták, az első nem sikerült, egy kicsit csiszolták a dolgokat, utána helyreállt az egész. Így kezdődött, tízesével öntögették, és a városban szép lassan lecseréltük az oszlopokat a valamikori autentikus szabadkaiakra, ugyanígy a padokat is idővel. Folytattuk a biciklitartókkal, a szemeteskosarakkal, a régi fényképekről levett minták alapján. Magánszorgalomból kezdtük, aztán idővel egy elég szép mellékfoglalkozássá fejlődött. Majd jött a gazdasági átalakulás időszaka, a valamikori közvállalatokat szanaszét szedték. 1988-ban lettem igazgató, és a részlegvezetőkkel megbeszéltük, hogy a legjobb az lenne, ha mindenki a saját dolgával foglalkozna. Két év múlva, 1990-ben én megalapítottam a Rasveta nevű vállalatot, tehát immár harminc éve működik.

* Most mekkora a cég? Mivel foglalkoznak?

— 22-23 állandó munkásunk van, alkalmanként 4-5, néha 10 idénymunkással. Most is egy nagy projektumon dolgozunk, Szabadka város területén a kültelepülések, azaz a falvak mindegyikében lecseréljük a régi lámpatesteket, összesen 13 000-et. Új, energiatakarékosak kerülnek a helyükre, ez egy hét-nyolc éven belül megtérülő befektetés a fogyasztás szempontjából. Emellett továbbra is hozzánk tartozik a karbantartás, a lámpaoszlopokat, padokat továbbra is készítjük, Szerbia területén elég sokat eladtunk.

* Maga mindig ilyen lezser? Sem öltöny, sem nyakkendő…

— Soha nem viselek öltönyt és nyakkendőt, csak ha el kell mennem valamilyen fogadásra, mint amilyen például a díszpolgári cím átvétele volt szeptember 1-jén. Én ilyen vagyok. Időnként lemegyek, hajtom a kamiont, rakodok, szeretem ezt a munkát, nem az az igazgatótípus vagyok.

* Meséljen a családjáról! Lesz, aki átveszi a vállalatot?

— A kisebb fiam befejezte az egyetemet, a mesterképzést, februárban elkezdett itt dolgozni, és úgy tűnik, ő veszi át a családi vállalkozást. De majd kiderül! Örülnék neki, mert jó érzés, amikor a családi vállalkozást továbbviszi valaki. Egy kitaposott úton haladni mindig könnyebb, mint egy újra lépni. Tetszik neki, még tanulgat, a cég minden részlegén át kell mennie lassan, megtanulni mindent, hogy majd valamikor átfogó képet tudjon kapni, és vezetni tudja az egészet. Együtt dolgozik az emberekkel, a villanyszerelőkkel, néhány hónapot fent volt a technikai részen, utána a könyvelőségen. Én jövőre megyek nyugdíjba, a szolgálati éveim már megvannak, viszont a korhatárt még nem értem el, jövő augusztusban töltöm be a hatvanötöt.

* Várja már?

— Nem várom, mert tudom, hogy továbbra is dolgozni fogok, legalábbis egy darabig. Nem vagyok az az otthon ülő típus. Különösebb hobbim sincs, mely teljesen lefoglalna.

* Éppen ezt akartam kérdezni, hogy szabadidejében mivel foglalkozik.

— Van a Tiszán egy kis vállalati nyaralónk, oda szoktunk lejárni, horgászunk. Ami az utazást illeti, a feleségem szereti, én nem nagyon, de a családi béke kedvéért évente egyszer elmegyünk nyaralni a tengerpartra, csak az idén nem voltunk. Nem nekem való a sós víz, az utazás, a nagy tömeg. Nem szeretem, jobb nekem itt az alföldön meg a folyónál. Én legjobban a Tiszán szeretek, meg Magyarországon, ott vannak ismerőseim, barátaim meg tavak, horgászunk, néhány napot ott töltünk.

* Szereti a vizeket, ugye?

— Igen, én Törökkanizsán nőttem fel, a Tisza mellett. Igaz, egyszer majdnem belefulladtam… Hétéves voltam, még alig tudtam úszni. Mi, gyerekek, vagy húszan átúsztunk a bánátiról a bácskai oldalra, a gyümölcsösökhöz almát szedni, ezt-azt. Én voltam a legkisebb. Átúszni átúsztam, ám jött a csősz, vissza kellett ugrani a vízbe, és visszaúszni. Félúton elfogyott az erőm, és félig fulladozva haladtam tovább, a gyerekcsapatból senki sem nézte a másikat, de szerencsére valahogy sikerült a felszínen tartanom magamat, meg az áramlat a bánáti oldalra vitt. Megkapaszkodtam a fűzfaágakban, melyek a folyó fölé hajoltak, kipihentem magam, majd kimentem a vízből a csoporthoz, ahol észre sem vették, hogy nem vagyok… A Jóisten így megmentett, és akkor megfogadtam, hogy rendesen megtanulok úszni.

* Mit szeret Szabadkában? Mi a kedvenc helye?

— Mint már mondtam, tizennégy éves korom óta itt élek, szeretem a várost. A munkámnak köszönhetően úgy ismerem, mint a postás — minden utcát, zugot. Egy fényképről, egy utca- vagy épületrészletről képes vagyok felismerni minden helyet. Örülök, hogy az utóbbi években kezdik rendbe tenni, legalább a homlokzatokat, úgy-ahogy. Olyan gyönyörű kapuk, lépcsőházak vannak, Zsolnay szobrokkal, csempékkel, melyeket karban kellene tartani, az utókornak meghagyni. A századfordulón, az 1900-as évek előtt Szabadkát gyönyörűen rendbe hozták, szecessziós stílusban épült, rendezett város volt valamikor, kár érte. A kedvenc helyem? Valamikor a Népkör volt, oda jártunk sokat fiatalon. Meg a Largo. De hát ezek az idők elmúltak. A városházát nagyon szeretem, ismerem is, mi csináltuk a kivilágítását. Hogy is mondjam? Furcsa dolog ez, hogy hűha, belefogunk valamibe, mármint a városvezetőség, aztán nem gondozza, nem törődik vele. Nézzük meg például a körforgalmakat! Siralmas. A gazt nem vágják le. És így volt ez a városházával is. Gyönyörűen kivilágították, de a kiégett égők lecserélése senkit sem érdekel, nem szólnak, nem szánnak erre a célra pénzt a költségvetésből, viszont ez nem tartozik a városi közvilágítás rendes karbantartásához, így nem tudjuk megoldani. Hadd mondjam el, hogy egykor a könyvtár épületének a megvilágítását is mi csináltuk. Visszakanyarodva a kérdéséhez, Palicsot is nagyon szeretem, a fiamnak ott van egy víkendháza, közösen használjuk mindannyian. Szeretném, ha Palics is hamarosan rendbe jönne, főleg a víz, a tó.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..