– 1979-ben a Kapitány-réti halastóról és az édesvízi halászatról írtam egy nagyriportot a 7 Napnak. Törökkanizsáról bejöttem Szabadkára, legépeltem a riportot, és a szerkesztőségből vonultam be katonának. Nem sokkal ezelőtt lett a középső két oldal színes, és azokon az oldalakon jelent meg a riportom néhány héttel később. Szüleim elküldték az újságot a kaszárnyába. Egyszer csak mindenki elkezdett gratulálni nekem. Nem tudtam mire vélni. Odajött hozzám egy szarajevói, ismert újságíró, aki szintén katonai szolgálatát töltötte. Ő is elolvasta még előttem a Hét Napot, és elhíresztelte a többieknek, hogy van köztünk egy jó újságíró. Azt is tudta, hogy a 7 Nap volt az akkori Jugoszlávia legnagyobb példányszámban megjelenő hetilapja. Azt mondta nekem, hogy mivel kiemelt helyen van az írásom, nem lehetek akárki. Ettől kezdve a kaszárnyaparancsnok mellett dolgoztam. Ezenkívül számos emlékezetes pillanatot köszönhetek a nyolcvanéves hetilapnak. A Hét Nap újságíróival, kollégáimmal mindig nagyon jó kapcsolatom volt. Nagyon sokat köszönhetek és hálás vagyok nekik a mai napig.

* Törökkanizsán született 1953-ban szorgalmas emberek gyermekeként. Miről maradtak emlékezetesek a Tisza-parti évek?

– Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám pedig kereskedő, de mivel nem lépett be a pártba, hosszú ideig nem kapott munkát. Nem volt könnyű az élet, minden munkát elvállalt. Torontáljózseffalván jártam alsóba, a felső osztályokat a Schulpe-kastélyban végeztem el. A kastély közvetlen szomszédságában éltek anyai nagyszüleim, úgyhogy nagyszünetben elmozdítottam két kerítésdeszkát, és máris nagyanyám finom kalácsait uzsonnáztam. Amint egy kicsit nagyobb lettem, elkezdtem besegíteni a szüleimnek. Paprikát, dohányt, hagymát és szőlőt termesztettünk, így mindig szükség volt a munkás kezekre.

* Szép eredményeket ért el atlétikában. Távolugró és rövidtávfutó volt. Melyek voltak a legnagyobb versenyei?

– 1968-ban Szabadkán kimentem egy barátommal a városi stadionra megnézni egy edzést. Az edző rákérdezett az eredményeimre, majd adtak nekem felszerelést, hogy otthon kezdjek intenzívebben edzeni. Életem első pályaversenyén 6,22 métert ugortam távolba, amivel bejutottam az ifjúsági korosztály szerbiai döntőjébe. Az egyik következő megmérettetésen, egy tartományi szintű futóversenyen bronzérmes lettem, majd 6 centiméterrel megdöntöttem távolugrási eredményemet, mely vajdasági csúcs lett. A legbüszkébb az 1969. évi országos serdülőbajnokságra vagyok. Heteken át kapáltam a szüleimmel a paprikát. Egyik nap távirat érkezett, hogy másnap verseny lesz. Edzeni nem tudtam, csak néhányszor átúsztam a Tiszát. Távolugrásban bronzérmet szereztem, 4 × 100-as váltóval pedig ezüstöt. Nyertem aranyat is diákolimpián 1970-ben, de ennek nem tudtam igazán örülni, mert azokban a napokban minden társam Magyarkanizsánál a homokzsákokat töltötte a közelgő árhullám elleni védekezés miatt.

* Miért fordult a biológia felé, és nem a sportolói pályafutását folytatta?

– Orvosi tanácsra abba kellett hagynom a sportot. Az Újvidéki Egyetem Természettudományi Karának Biológia Tanszékén kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Egyik munkatársuk bevonult katonának, és pályáztam a helyére. Laboráns lettem. Ez jó lehetőség volt a szakmai fejlődésre. Viszont nagyon megterhelő volt, mert szinte egész nap voltak laboránsi kötelezettségeim, plusz bejártam a gyakorlatokra is. Ezek mellé vállaltam még egy nagy feladatot, amikor javasoltam a dékánnak, hogy alakítsunk egy szervezetet a biológushallgatóknak, tegyük nekik lehetővé, hogy kutatómunkát végezhessenek, vagy bekapcsolódjanak a karon folyó tudományos kutatásokba.

* Mikor került kapcsolatba a rádióval?

– A gimnázium befejezése után kaptam egy felkérést az Újvidéki Rádiótól egy kéthetes, nyári, rádiós gyakorlati munkára. Itt ismerkedtem meg a rádiózás minden ágával. Aztán ott ragadtam, és két éven át rádióztam az egyetem mellett. Törökkanizsától kaptam községi ösztöndíjat, így elvileg lett volna számomra munkahely a szülővárosomban, a gimnáziumban, de nem vettek fel biológiatanárnak. Közben édesapám is elment nyugdíjba, és meg kellett valamiből élni. Ez idő tájt (1978 januárja) a Szabadkai Rádióban megjelent egy pályázat, melyre egyik legjobb barátom beadta a jelentkezését. Megijedtem, hogy mi lesz, ha őt felveszik, én meg tudtam róla, de nem próbáltam meg. Mit szólnak majd a szüleim? Így én is pályáztam. Egyikünket sem vették fel, de én röviddel utána kaptam egy táviratot, hogy ha még úgy gondolom, hogy érdekel a rádiózás, akkor jelentkezzek. Néhány napra rá munkába álltam, 1978. április 1-jén.

Bencsik István archívumából

* Hogyan teltek az első rádiós hónapok?

– Gyakornoknak vettek fel. Mindennel foglalkoztam, ami egy szerkesztőségben van, minden területet meg kellett ismernem. Bedolgoztam a sportműsorba, gazdaságiba, művelődésibe, faluműsorba, szórakoztató és hírműsorokba. A napi norma két hír és egy híradós anyag volt. Neves szakemberek mellett dolgoztam, akik a vajdasági írott és elektronikus médiumokban már jelentős dolgokat tettek le az asztalra. Már kezdtem jól belejönni, amikor megkaptam a katonai behívót. Aztán visszamentem a rádióba, és végigjártam a szamárlétrát. Volt még egy vizsgám, melyet a katonaság után szerettem volna letenni, de el kellett mennem Újvidékre elvégezni a legmagasabb újságírói pártiskolát. Itt voltak unalmas politikai témák, de szakemberek és rangos egyetemi tanárok szakmai téren is kiképeztek bennünket. Hatvan kolléga vett részt ezen a tanfolyamon különféle médiumoktól. Ismeretségek és életre szóló kapcsolatok alakultak ki a legkisebb falusi szerkesztőség munkatársaitól kezdve a Tanjug szakembereiig. Olyan szakmai alapot kaptam, amilyet sehol máshol nem kaptam volna meg. Mondhatni, befejeztem egy újságírói egyetemet.

* A ’80-as évek végén élte a Szabadkai Rádió a fénykorát. Milyen volt ez az időszak?

– Ekkor a Szabadkai Rádió messze a leghallgatottabb volt Vajdaságban. Ezt úgy értük el, hogy a tartománynak csak az egyharmadán voltunk hallhatóak. A reklámok ára mindig a hallgatottság függvényében alakult. A ’80-as évek végére a Szabadkai Rádió a költségvetésének 98%-át saját maga teremtette elő a reklámokból. A ’90-es évek elején igyekeztünk megtartani függetlenségünket. Nem a belgrádi és a miloševići propagandát sugároztuk, hanem a tényeket. Ezért nem néztek ránk jó szemmel. Egyre több kellemetlenség és probléma érte a szerkesztőséget. De túléltük ezeket. Aztán a bombázások alatt eldurvult a helyzet.

* Sokan nem tudják, mit tett ön 2000. október 5-én.

– Előtte, 1999-ben volt egy külön engedélyem arra, hogy ha valahova bomba csapódott be, akkor bemehettem a lezárt területre. Afféle haditudósító voltam. Nem szívesen emlékszem vissza ezekre az eseményekre, mert óriási felelősség volt, hogyan tálaljuk a történéseket: ne keltsünk pánikot, de ne is hallgassuk el a tényeket. Amikor Palicson lebombázták a Víkendtelepet, emberi testrészeket láttunk. Tudósítani kellett, de mértékkel, etikusan, tárgyilagosan, objektíven. 2000. október 5-én úgy volt, hogy a szabadkaiak is leutaznak Belgrádba a nagygyűlésre a SuboticaTrans autóbuszaival. Kasza József a néppel a vállalathoz vonult, de miután nem kaptak buszokat, átmentek a belügy épületéhez. Ott a letartóztatott otporosok szabadon engedését követelték. Németh János vezette a tiltakozásokat magyar és szerb nyelven, Németh Ernő pedig mobiltelefonon adott rendszeresen jelentést a Szabadkai Rádiónak, hogy mi történik. Ők ott viszont semmi hivatalosat nem tudtak a belgrádi és az országos eseményekről. A szerkesztőség közben összeállított egy hírösszefoglalót, melyet el kellett juttatni nekik. Senki sem vállalta, hogy elvigye a papírt. Én biciklire ültem, beletekertem, és csengetve áthajtottam a rendőrkordonon, hogy odajussak a polgármesterig. Mindjárt elővették a hangosbeszélőt, és beolvasták a friss híreket.

* Melyik volt a legkeményebb riportja?

– Egyidőben bírósági és rendőrségi tudósító voltam. A magyarkanizsai Égető-perről és a Magda Marinko-esetről is én tudósítottam. Egyik nap felhívtak, hogy Marinko védőügyvédje hajlandó nyilatkozni, válaszol a kérdéseinkre. Azt mondtam nekik, továbbítom a főszerkesztőnek, és valaki majd elmegy. Azt mondta erre az ügyvéd, hogy engem vár, meg még két másik újságírót. Név szerint megnevezett bennünket, tehát Magda Marinko tudott rólunk, tudta, ki hogyan tudósít. Biztos vagyok benne, hogy figyeltek bennünket a szabadlábon levő cimborái.

* Az ön hangjával indult útjára a Szabadkai Magyar Rádió 2015-ben. Néhány évvel a nyugdíjba vonulása előtt még belevágott egy új szerkesztőség felépítésébe.

– 2015. október 31-én délután 3 órakor elköszöntem a Szabadkai Rádió hallgatóitól, másnap reggel 7 órakor én mondtam be a Szabadkai Magyar Rádióban, hogy Jó reggelt kívánok! – ezzel startolt el az új rádió. Én voltam az első hang négy évvel később is, aki megszólalt a véglegesen nekünk odaítélt 107,1 MHz-en. Nem volt nehéz dolgom, mert több újságíró is csatlakozott az új csapathoz. A technikusok, a műszaki munkatársak is valamennyien átjöttek, akik elismert szakemberek voltak. Nyugdíjba 2018. május 1-jén vonultam, de továbbra is dolgoztam szerződéses viszonyban a rádióban. Napindító műsorokat vezettem, irodalmi műsorokat szerkesztettem. 2023-ban tönkrementek a hangszálaim, ekkor abba kellett hagynom a rádiózást. Ötvenegy évet töltöttem a mikrofon mögött.

Bencsik István archívumából

* Rádiós pályafutásával párhuzamosan szavalt is. Kiegészítette egymást a két hivatás?

– Gimnazista voltam, amikor felfigyeltek rám. Ekkor kezdtem el szöveg- és versmondással foglalkozni az Életjel – Csáth Géza Művészetbaráti Körben. Második szavalós évemben Pilinszky János Francia fogoly című versét a vajdasági versmondók versenyének döntőjében szavaltam. Bevallása szerint a zsűri azért nem juttatott a szerbiai döntőbe, mert még túl fiatal voltam egy ilyen rangos versenyhez. Kétszázvalahányig számoltam a nagy fellépéseket, de 1969 és 2023 között azért ennél lényegesen több volt. A szavalások nagyon sikeresek voltak, mert aki mikrofon előtt van, annak a szabatos beszéde, az artikulációja rendben van.

* Igaz, hogy ön is közrejátszott abban, hogy az autópálya nyomvonalát módosítsák?

– Tizenegyen megalapítottuk a Csornai Richárd Ökológusok Egyesületét 1987 áprilisában a Ludasi-tó déli partján. Rögtön adódott az azóta is egyik legjelentősebb aktivitásunk. A tervek szerint az autópálya a Szelevényi-pusztán keresztül haladt volna a magyar határig. Ledózerolták volna az erdőt is, és a rétet is, ahol tizenhét védett növényfaj él. Ez volt a legjobb érvünk. Végül kompromisszumos megoldás született. Mi azt szerettük volna, hogy a két tótól délre haladjon el az autóút, de mivel a Szabadka–Szeged vasútvonal már úgyis megbontotta ezt az ökoszisztémát, beleegyeztünk, hogy ezzel párhuzamosan haladjon az új út.

* Mi volt a csornaisok másik ismert akciója?

– Ezzel párhuzamosan elkezdtük a Szelevényi-puszta védelem alá helyezését is. A kérvényeket és a szakvéleményeket továbbítottuk az illetékes tartományi és köztársasági hivatalokba. A politikusok nyitottak voltak a védelem alá helyezésre, de a bürokráciai folyamat öt évig tartott. Ugyanebben az évben (1987) a környezetvédelmi világnapra nagy tüntetést szerveztünk a városháza elé, és kivonultunk a Zorka vegyiművekhez, ahol már legalább 2000 ember tüntetett a gyár egyre intenzívebb károsanyag-kibocsátása ellen. Azokban az időkben az egész város fuldoklott a gyárból felszálló gázoktól. 1987-től több évig szerveztük a nemzetközi környezetvédelmi táborokat is.

* Alapító tagja a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének is. Miért tartották fontosnak létrehozni?

– A ’90-es évek után széthúzás volt tapasztalható a vajdasági magyar újságírói társadalomban. Úgy gondoltuk, szorosabbra kellene fűzni a kapcsolatot közöttünk. Szerettük volna, hogy közeledjenek az álláspontok. Világossá szerettük volna tenni, hogy az itteni magyarság csak akkor maradhat fenn, csak akkor élheti túl a megpróbáltatásokat, ha összefog, és egy irányba halad. Ekkor alapítottuk meg a VMÚE-t, melynek elnökségi tagja, majd alelnöke is voltam.

* Öt évtizedes médiatapasztalattal a háta mögött lett az MNT Tájékoztatási Bizottságának tagja. Mely eredményeket tartja fontosnak, melyeket az ön mandátuma alatt valósítottak meg?

– Nagyon nagy eredménynek tartom, hogy elkészült a médiastratégia. És büszke vagyok, hogy végre el lett fogadva az újságírói etikai kódex.

* Politizált?

– Az első szabad választások óta huszonöt éven át rádiósként minden választáson részt vettem. Bemutattuk a jelölteket, szimultán fordítottunk, riportokat, interjúkat készítettünk, volt, hogy több száz jelölttel. Ezért nem léptem be egyetlen pártba sem, hogy ott lehessek a választásokon, függetlenként feltehessem mindenkinek a magyarságot érintő kérdéseket. Úgy érzem, hogy sohasem értette meg teljesen sem a VMDK, sem a VMSZ, hogy én ezért nem voltam párttag. Így sokkal többet tudtam segíteni a magyarságnak, mint ha belépek, mivel akkor egy lettem volna a sok közül.

* Hosszú pályafutása során sok elismerésben részesült mint atléta, szavaló, rádiós. Melyekre a legbüszkébb?

– Az atlétikai eredményeimre büszke vagyok. Legjobban talán az 1969-ben szerzett ezüst- és bronzéremre. Olyan versenytársaim voltak, akik később kiemelkedő eredményeket értek el, új csúcsokat állítottak fel. Versmondásban az egyik legkedvesebb emlékem egy magyarországi Petőfi-szavalóversenyről származik. A zsűri elnöke megkért, hogy menjek fel a színpadra, szeretne nekem külön gratulálni 200 ember előtt, mert ő A Tiszát még életében nem hallotta ilyen szépen elszavalni. A ’80-as években ötször vett részt a Szabadkai Rádió Magyar Nyelvű Műsorok Szerkesztősége a rádióhálózat versenyén a Híradó kategóriában. Ez volt a legrangosabb és legnehezebb szekció. Volt olyan év, hogy 400 adó nevezett be a versenyre. Ötször indultunk, és háromszor elsők lettünk, kétszer másodikak.

* Nem hiányzik a média?

– A média hiányzik. De én az újságírást nem is hagytam abba. Nemrégen a Bácsországban megjelent a Lichteneckert István szabadkai származású, olimpiai bronzérmes, magyar tőrvívóról szóló kutatásom, akiről szinte senki sem tudott Szabadkán. A hangom már olyan, hogy rádiózni nem tudok, mert már nem való az éterbe.

Bencsik István hangszálai az utóbbi időben már nem úgy rezegnek, ahogy mindnyájan megszoktuk. Fél évszázad a mikrofon mögött és a színpadon megtette a magáét. A közéleti szerepléstől három éve teljesen visszavonult. Most új feladata van: évek óta hivatásos nagyapa.