Mert ugyebár a valódi értékek védelméről legfeljebb beszélni szabad. Látni és láttatni viszont, hogyan és miként is hordatnak szét javaink, akár a Csáky szalmája, illetve kérdéseket megfogalmazni, valójában mire vár még mindig oly ráérősen laza sztoikussággal Pató Pál uram kései és egyre népesebb retyerutyája… no, azt azért talán mégsem! Nem ildomos. Meg — jobban belegondolva — egyúttal értelmetlen vállalkozás is volna.

„Aki hallja, meg ne mondja, mert menten kővé válik” (Dusko Nanevszki macedón népmeséinek gyűjteménye, 1980). Ezt a meseformulát zsenge gyermekkoromban hallottam először. Rögzült bennem, majd — az idők múlásával — irányt mutatómmá is lett.

„Tégy lakatot ajkamra, bilincseld meg tollam, / gerincemből fakad fel akkor majd a szólam. S ha vétek lesz talán egykoron az ének, / két szemem árul el — csakis érted élek!” Persze, verset írni sem (volt) egyszerű vállalkozás. A rímek célba juttatásáról nem is beszélve, lévén akkortájt még csak (vágy)álmainkban léteztek olyan ketyerék, amelyek megtették volna helyettünk azt a bizonyos néhány kilométernyi távot. Történetesen a város egyik peremétől a másikig. Albérlettől albérletig. Szívtől szívnek. Szívesen.

A természet őrzésére önként, illetve ad hoc „felesküdt” ifjoncok csoportjának legbátrabbjait legutóbb szülőfalunk észak-nyugati határszélére invitáltam magammal. Onnan indultunk. Először is szemrevételezni a különféle megpróbáltatásokon átesett út menti nyárfasoraink őszbe vigyülését, majd rácsodálkozni az őszi szántás elé néző, letarolt kukorica- és szójatáblák barázdáiban sarjadó új növénykék próbálkozásaira. Végezetül pedig — mindennek tetejében — eltölteni egynéhány elcsendesedő pillanatot közösségünk emlékezetének kertecskéjében.

Őszidőben. Idehaza.