Összenő, ami összetartozik
Perisity Irma
2020.05.15.
LXXV. évf. 19. szám
Összenő, ami összetartozik

Egy középkorú, jómódú férfi vall életéről olyan meggyőzően, hogy végül magam is elhiszem, hogy nincsenek véletlenek. Zoltán egyetemet végzett, keresett hivatása van, az élet szinte minden álmát megvalósította. Amiről nem álmodott, azt kérés nélkül, akarata ellenére kapta — és mérhetetlenül boldog tőle.

— Sokszor eszembe jut egy barátnőm, akivel kicsi korunktól együtt játszottunk, egy udvarban laktunk — kezdi elmélázva. — Én gimnáziumba, ő tanítóképzőbe járt. Útjaink elváltak, de ha hazajött látogatóba, mindig leültünk egy jó beszélgetés erejéig. Az ő mondása, hogy régen az úri gyerekek gimnáziumba, az okosak pedig képzőbe jártak. És e tekintetben, ami kettőnket illeti, igaza volt. A szüleim értelmiségiek voltak, apám régen meghalt, van egy három évvel fiatalabb húgom. És talán még öt rokonom, akit ismerek. Az iskolában, majd az egyetemen is nagy baráti köröm volt, ma is hetente tartunk „sördélutánokat” a haverokkal, amikor az asszonyaink sörkorcsolya készítésével vannak megbízva.

Jó gyerek, okos tanuló, lelkiismeretes fiatal és végül jó szakember lettem. Apám nagyon büszke volt rám, szerinte én voltam minden szülő álma. Mindig azzal fejezte be dicshimnuszait, hogy nekem is hasonló utódokat kíván. Az érettségire készültünk, amikor udvarolni kezdtem egy osztálytársamnak. A barátaim figyelmeztettek, hogy a lány túl van minden olyan leckén, amelyet mi javában tanulunk. A harmadik találkozón már a nagynénije lakásán „néztük a kikölcsönzött filmet”. Az érettségi után egy hónappal felhívott, és találkozót akart. Palicson sétálva mondta el, hogy terhes, de nem meri megmondani a szüleinek. Váratlanul ért a hír. Rábeszéltem, hogy mondja meg nekik, és az ő reakciójuktól függ, mi lesz velünk. Azért őszintén elmondtam, hogy én egyetemre akarok menni, apaságra még nem számítottam, de őt sem akarom cserbenhagyni, ha kész vállalni a babát, megesküdünk. Pedig nem voltam halálosan szerelmes. Vártam tőle a hírt, de nem jelentkezett. Néhány nap múlva felhívtam telefonon, de egy idegen vette fel. Azt mondta, Szabrináék egy amerikai rokonhoz utaztak néhány hónapra, addig ő vigyáz a lakásra. Mást nem tudtam meg felőlük. A már említett barátnőmtől hallottam, hogy egy ideig valóban külföldön éltek, de már régen visszajöttek, Újvidéken laknak.

Rosszulesett, hogy szó nélkül tűnt el, de az élet ment tovább, és az egyetemi tanulmányaim befejeztével feleségül vettem az egyik évfolyamtársamat, akivel az utolsó tanévben már együtt éltünk. Minden tekintetben hozzám illő lány volt, akivel megéltem, hogy pillangók röpdöstek a gyomromban csak attól, hogy megláttam. A szüleink is örültek a boldogságunknak. Apám halála azonban különösen rosszul érintett, mert az utolsó pillanatig azt várta, hogy apa legyek. De sajnos úgy ment el, hogy az unokája nem ülhetett az ölében. Harmadik éve voltunk házasok, de a baba még mindig váratott magára. Hosszas kálvária után kaptuk meg a végleges diagnózist: a feleségem nem lehet terhes. Mindketten szeretjük a gyerekeket, de ő azt mondta, úgy érzi, egy egészen pici, újszülött babát nem tudna felnevelni. Végül úgy döntöttünk, hogy egy idősebb gyereket veszünk családi gondozásba, és majd elválik, mi lesz a vége. Rengeteg utánajárás és hivatalos papír beszerzése után Újvidékre kellett mennünk, hogy kiválasszunk egy gyereket.

Minden a legnagyobb rendben volt, a kisfiú, aki első pillantásra beleszeretett a feleségembe, gyorsan és gond nélkül beilleszkedett a családba. Áprilisban vettük magunkhoz, és tőlünk indult első osztályba. Eleven, értelmes emberke volt, minden érdekelte, rengeteget kérdezett, de sokszor meg sem várta a választ, máris új kérdést tett fel. Aztán az iskola teljesen lefoglalta, annyi újdonság történt körülötte, hogy leszokott a kérdezésről, és a mesélés volt napirenden. Egy iskolai szünetben a társai véletlenül belelökték a bejárati üvegajtóba, és kórházba került. A műtéthez vérre volt szükség. A feleségemmel felajánlottuk, hogy adunk, és az enyém meg is felelt. Innen indult a nyomozás, melynek eredményeként kiderült, hogy a nálunk gondozásban levő kisfiú valójában az én fiam! Megtudtuk, hogy amikor a lány megszülte a babát, azonnal elvették tőle, és a gyermekágy után Amerikába küldték, ott ment férjhez. A babát a lány anyja nevelte néhány hónapos koráig, és utána egy családnak adta, persze nem hivatalosan. Onnan került a hivatalos nyilvántartásba, végül pedig hozzánk. Most már középiskolás, úgy tervezzük, hogy a nagykorúsága napján közöljük vele, hogy én vagyok a vér szerinti apja. Időközben minden formaságot elintéztünk, a nevemre vettem, és igazi családként élünk. Persze mindezt az említett barátnőmnek köszönhetem, az ő ötlete volt ugyanis, hogy a véradás után nézzünk egy kicsit utána, kit is fogadtunk a családba. Mert szerinte úgyis összenő, ami összetartozik.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..