De azután ismét akad egy újabb beszélgetőtárs, akinek élettörténetétől eláll a lélegzet. Mint Istvánétól, aki szinte hadarva mesélt. Kértem, egy picit lassítson, mire azt mondta: attól félek, ha nem sietek, a végén kitűnik, hogy mindezt álmodtam.

— Nagyon rossz időben születtem — kezdi a beszélgetést —, egy olyan országban, amely az idősek szerint gazdag volt, szép, és otthont nyújtott mindenkinek. De mire érzékelni tudtam a környezetem, addigra sajnos megindult a szétzüllesztése. Értelmiségi szülők ikerfia vagyok, van egy kilenc perccel fiatalabb húgom, akit talán önmagamnál is jobban szeretek. Annál is inkább, mert én agilisabb voltam, jobban siettem erre a világra, ő pedig emiatt csípősérülést szenvedett, és ezért bicegett egy kicsit. Azt hiszem, belém a teremtő egy láthatatlan szerkezetet helyezett, mely szinte hozzákötött. Anyám azt mondja, sosem sírtam, ha szoptatáskor előbb a húgom kapott enni, alvás közben fogtam a kezét, és ahogy cseperedtünk, ez a ragaszkodás egyre jobban erősödött. Úgy éreztem, csak én vagyok felelős érte, neki nem történhet semmi baja, senki sem vethet rá egyetlen ferde pillantást sem.

Eleinte nem értettem, apám miért csak engem dajkál, miért csak engem akar sétálni vinni, de ahogy nőttünk, világosan láttam, milyen különbséget tesz köztünk. Ezt nemcsak fájlaltam, de haragudtam is érte. Volt nagyon sok olyan esemény is, amelyekre emlékezve még ma is erős indulatok ébrednek bennem, de semmit sem tehettem ellenük. Ma már tudom, hogy apám utálta a lánygyerekeket, és ebből nem is csinált titkot. Olyannyira, hogy ki is mondta, ha én nem születek meg, ő azonnal beadta volna a válókeresetet, neki nem kell lány az életében. Anyám és a környezetünk is csak hóbortnak tartotta az álláspontját, arra senki sem gondolt, hogy esetleg valamit tenne is a testvérem ellen. De jól emlékszem, hogy anya sosem hagyott bennünket rá, valaki mindig ott volt apán kívül is, vagy anya magával vitt bennünket.

Azokra az időkre is emlékszem, amikor mindenki a háborúról beszélt, a férfiak külföldre szöktek a behívó elől. Egy nap mi is azért jöttünk Szabadkára, hogy a család minden tagjának útlevelet csináltassunk. A belügy épülete előtti füves területen menekültek ültek, feküdtek sorsukra várva. Apám megismerkedett egy kétgyerekes családdal, és meghívta őket hozzánk. A házaspárnak másnapra ígérték az útlevelet, így csak egy éjszakát töltöttek nálunk. Másnap reggel anya boltba ment, hogy kalácsot süssön az útra a családnak, és mire visszajött, apám már bevitte őket autóval Szabadkára. És magával vitte a húgomat is. Valamikor délután ért haza — a testvérem nélkül. Akkor csak sírtam és szenvedtem, de hogy mi történt pontosan, azt néhány év múlva tudtam meg. Apám megkérte őket, hogy vigyék magukkal a húgomat, és ha majd megérkeznek az új otthonukba, jelentkezzenek, és mi is odamegyünk. Az is kiderült, hogy fizetett a szívességért. A lényeg, hogy többé nem hallottunk sem a családról, sem a húgomról. Anyám nem akarta feljelenteni apát, hiszen azt sem tudta, milyen dokumentumokkal vitték el a testvéremet. Nyolcévesként annyira megviselt az esemény, hogy két évig iskolába sem járhattam, agresszív, veszekedős lettem, ok nélkül tomboltam és sírtam. Anyám is belebetegedett a történtekbe, és gyorsan el is váltak.

Múltak az évek, felnőttem, befejeztem az egyetemet, de sohasem nyugodtam bele a húgom elvesztésébe. Mindenféle úton, kapcsolatok révén próbáltunk a nyomára bukkanni, de hiába. A tavasszal aztán Portorožban voltam egy nemzetközi vendéglátó-ipari szemináriumon. Az első napon a szünetben kávézni indultam, és előttem ment egy nő, aki egy kissé bicegett. Azonnal a húgom jutott eszembe, hát megkerültem, köszöntem neki, persze angolul, hiszen ő is a szemináriumon volt. Annyira izgalomba hozott a találkozás, hogy másnap ebéd közben csatlakoztam hozzá, és elmondtam röviden, mi nyomja a lelkemet. Nem szólt, csak felment a szobájába, és egy dobozzal tért vissza, benne megsárgult fényképek, iratok, kislányként ő a boszniai családdal. Ha száz évig élek, akkor sem felejtek el egyetlen szót sem, melyet magyarul váltottunk. Kiderült, ahogy nagykorú lett, nyomozott a családja után, de csak titokban, a nevelőcsaládot ugyanis kitoloncolták volna Svédországból, ha kiderül, hogy „lopott” gyerekkel telepedett le. Megvolt már a találkozás anyával is. Ahogy apámnak megüzentem, hogy látogatóba jövünk a húgommal, azonnal rosszul lett. Két nap és két éjjel haláltusát vívott, mígnem végül elvesztette a csatát. Meg vagyok győződve róla, hogy meg akart halni — a szégyentől. De nekem mindegy, én régen leszámoltam vele. Számomra csak az a fontos, hogy ismét egész, amit ő széttépett.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)