Rendkívüli igyekezettel próbálta emelt hangon végigbeszélgetni a délutánt az asszonyka, mintegy bizonyítva, hogy neki igenis mindenre van ereje. Rácáfolt minderre a külseje, a rejtett gondolatok, amelyek szinte kirobbantak időnként a lelkéből, a szemében kigyúló fények, ahogy a fiáról beszélt. Igaz ugyan, hogy sok mindent lehet mondani róla, de azt, hogy gyáva vagy gyenge, nem. Alig múlt 45 éves. Ha újra kellene kezdenie, mondja, talán csak egy-két dolgot tenne másként. Ő harcos típus. Azt állítja, hogy a spanyol regényhőshöz hasonlóan sokszor szélmalomharc ugyan, amit csinál, de ő egyszerűen sohasem tudja feladni.
- Ha most azt mondom, hogy egyetlen gyereke vagyok a még ma is élő szüleimnek, biztosan el sem hiszi, mert az egykéket féltve óvják a szülők - mondja a fiatalasszony. - Azt hiszem, az anyám azért nem szült több gyereket, hogy ne kelljen annyit bíbelődnie a neveléssel. Ő tisztviselő volt, az édesapám vasszakmás mesterember, akit nemcsak a munkahelyén, de a közvetlen környezetünkben és a városban is megbecsültek. Nemcsak a kezének, hanem minden kimondott szavának súlya volt. Amit ő egyszer megígért, kimondott, azt biztosan teljesítette, sokszor még a saját kárára is. Talán ebből érzi, hogy én mindig az apámat szerettem jobban, ő a gondosabb szülő, a megértő barát, szükség esetén a szigorú bíró. A születésem után - abban az időben három hónapos volt a szülési szabadság - rám az anyai nagyanyám vigyázott, amíg a szüleim dolgoztak. Így visszagondolva, életemnek az volt a legszebb, legfelhőtlenebb időszaka. A nagymama zöldséget árult hetenként kétszer a piacon. Ilyenkor én is vele mentem. Beleültetett egy kosárba, és a szépen elkészített zöldségfélével én is a tragacsra kerültem. Dél körül, ha előbb eladta az árut, hazaindultunk, s ő főzött. És rengeteget beszélgettünk. Már pici koromban, ahogy megtanultam beszélni, a nagyi mindig velem vitatta meg a világ s a család dolgait. Persze, választ nem várt tőlem a hangosan kimondott bírálataira, kétségeire, de bennem minden megmaradt. És azt hiszem, ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetem, hogy hamar megtanultam véleményt alkotni, és azt ki is mondani. Ami persze nem mindig dicséretre méltó tulajdonság.
Az anyámmal örökké hadilábon álltam. Bárhogy kutatok is az emlékeimben, anyámtól életemben talán egyetlen alkalommal sem kaptam dicséretet. Szerinte én semmit sem érek, semmit sem tudok, csak idegesítem őt. Ezért is tart az óriási, emeletes családi házban albérlőt, pedig magam is albérletben lakom pillanatnyilag. Ha apám nem volna, azt hiszem, rájuk se nyitnám soha a családi ház kapuját. Hála apámnak, aki sokat beszélt nekem az életről, a házasságról, iskoláról, munkáról, sikeresen befejeztem a középiskolát, és beiratkoztam jogra. De csak az első év vizsgáit tettem le, mert megismerkedtem a későbbi férjemmel s azt hiszem, elsősorban anyámtól menekülve, hozzámentem. Be akartam bizonyítani, hogy igenis életképes vagyok, meg tudok én birkózni minden felmerülő nehézséggel. Azt hiszem, sem a férjem, sem én nem voltunk elég érettek a házasságra. Hamar megszületett a fiam, akit a férjem semmiképpen sem akart, legalábbis addig, míg ő meg nem szerzi az egyetemi oklevelet. Így hát a fiam a szó szoros értelmében csak az én gondom volt. Istenem, de boldog voltam vele! Dolgoztam, de munka után rohantam haza, útközben ,,felszedve' őt a napköziből. Főztünk, takarítottunk, sétáltunk mi ketten, mert az apja állítólag tanult vagy a könyvtárban, vagy a kollégáknál. Az apósomék segítségével gyorsan felépítettünk egy szép családi házat, amit az apám aztán teljesen felszerelt. Mit mondjak? Az anyám akkor volt nálunk, amikor a férjem engem és a fiunkat kihozott a kórházból. A férjem egyre többet panaszkodott, hogy idegesíti a gyerek, nem tud tanulni, az idegeire mennek a bugyuta kérdései, amelyekre sokszor meg sem várja a feleletet. Kínlódtunk, próbáltam foltozni az egyre jobban hasadó közös életünket, de sikertelenül. Ötéves volt a fiam, amikor elváltunk. Ő hamar talált egy másik asszonyt, akinek az első házasságából volt egy hároméves kislánya. Furcsa módon ez a gyerek nem zavarta a nyugalmát, igaz, csak négy évet éltek együtt. Valahogy a válásunk idején kezdett az ország is széthullani. Az én vállalatom az elsők között ment tönkre, így munkanélküli lettem. Eladtuk a közös családi házat és én vettem egy lakást, ott éltünk a fiammal, aki időközben iskolássá nőtt. Halálos komolyan mondom: megesküdtem önmagamnak, hogy az én fiam semmiben, sem anyagiakban, sem szeretetben, megértésben nem fog hiányt szenvedni. Csináltam az égvilágon mindent: árultam másnak az ócskapiacon, voltam egy hölgy testőre, takarítottam lépcsőházakat, mert anyám azt hajtogatta, egyem meg, amit főztem, aki elválik a férjétől, az haljon éhen. Mintha mi, asszonyok nem is volnánk képesek egyedül az életre. Egyre nehezebb idők járták, egyre kevesebb volt a munkalehetőség, egyre szegényebbek lettek az emberek. Az apám azt mondta, költözzem haza, hogy ne kelljen fizetnem a rezsit, a lakást meg adjam ki. Nehéz szívvel, de hazaköltöztem, mert azt néztem, mi a legjobb a fiamnak.
Aztán ismerősöktől hallottam, hogy akinek van egy kis megtakarított pénze, az nagyon jól megél, ha kamatra kiadja. Sokáig gondolkodtam, közben a fiam már kamasz lett, kellett a pénz, s nem akartam az apámtól kérni. Eladtam a lakást és a kapott pénzt egy ideig én is forgattam. De lassan, két év alatt elúszott a lakás ára, senki sem tudta visszafizetni a kölcsönadott pénzt. Még ma is vannak, akik két-háromezer márkával tartoznak még abból az időből. Tudja, nem ismertem én a játékszabályokat: ezzel csak olyanok foglalkoztak, akik fizikai erejük folytán maguk is képesek voltak ,,behajtani' a kinnlevőséget. Vagy gorillákat alkalmaztak, akik gumibottal vagy egyéb hathatós eszközzel bírták rá az adósokat a pénzt visszaadására. Otthon egyre kilátástalanabb lett a helyzetem, az anyám egyre kiállhatatlanabb lett, gondolhatja, hogy éreztem magam, amikor hazaértem, s az albérlőnek ott volt a tányér az asztalon, nekem meg nem. És furcsa módon, ahogy öregedtek, az apám is egyre inkább anyám hatása alá került. Egyszer apám, egy gyenge pillanatában megmondta nekem: nézd, te egyszer úgyis járod majd ismét a magad útját, nekem nem marad senkim, csak a hóbortos anyád. És valójában igaza van. Azt hiszem, anyámat még a fiam is idegesítette, de apám imádja őt, így nem mer nyíltan ellenkezni. A válásunk után én igyekeztem, hogy a fiam ne szakítsa meg a kapcsolatot az apjával, habár tőle soha egyetlen dinárt sem kaptam tartásdíjként, de nem is kértem. Ha évenként egyszer vett egy pár tornacipőt a gyereknek, hát megköszöntem. A nyáron aztán autóbalesetben megsérült a volt férjem, aki most egyedül él. Kérte, hogy a fiunk költözzön hozzá egy időre, míg helyre nem jön az állapota. A fiunk, aki befejezte a turisztikai főiskolát, éppen egy hajón dolgozott három hónapig, s amikor megjött, ideiglenesen az apjához költözött, hogy segítsen neki. Engem addig űzött az anyám, hogy albérletbe költöztem, mert attól féltem, egyszer már nem tudom magamon uralkodni és tettlegességgé fajul köztünk a dolog. Vasárnaponként a fiam jön hozzám ebédre, naponként halljuk egymást, és azt mondja, alig várja, hogy az apja lábra álljon. Rettenetesen hiányzik nekem, de úgy neveltem, hogy az apja is egyenrangú szülő, hát most neki van rá szüksége. Én most egy idős házaspárt gondozok, éjjel másoknak gépelek számítógépen, de hiszem, hogy sikeresen végigküzdöm ezt az időszakot is. És ha a fiam majd leszolgálja a katonaságot, megnősül, majd én vigyázok az unokákra. Addigra talán majd egy kicsit lazíthatok...