„Soha nem bocsátok meg neki!” — csattant fel a velem szemben ülő hölgy a vasúti fülkében. Ránéztem. Összeráncolt homlok, elkeskenyedett száj, szúrós tekintet, ökölbe szorított kéz — a bosszúvágy alaposan elcsúfította az amúgy csinos hölgyet, és feltehetően a vérnyomásának sem tett jót.

Soha. Mindig. Örökre. Súlyos szavak ezek, erős érzelmi töltéssel ellátva. A visszaütés, a sérelmek számontartása és megbosszulása mélyen gyökerezik az emberi természetnek abban a tekintélyes részében, amely sajnos nem fejlődött sokat a kőkorszak óta. Akkoriban kőbaltával zajlottak a konfliktusok, manapság inkább szóbeli fegyverekkel (de másképpen is), csak a fellobbanó indulat maradt nagyjából azonos. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy az Ótestamentum, amely a judaizmus és a kereszténység közös szent könyve, elfogadja, sőt előírja a sérelmek viszonzását. „Szemet szemért, fogat fogért” olvassuk az Exodus 21. fejezetében, a megtorlásra vonatkozó egyéb parancsok pedig még ennél is zordabbak. Aztán persze beköszönt a zord, kérlelhetetlen szabályok feloldása az Újtestamentumban, amikor Jézus a „szemet szemért” elv ellenkezőjét tanítja. „Ne álljatok ellen a gonosznak, hanem aki megüti jobb orcádat, fordítsd oda neki a másikat is ”, mondja, továbbá: „Szeressétek ellenségeiteket (…), jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek…” Magasztos parancs, a „kőbaltás” reakció szöges ellentéte. Csakhogy legtöbbünk, szerencsés esetben, a kettő közt, valahol félúton tud csak működni. Pedig a Miatyánk egyik sora szerint az égi megbocsátás érdekében mi itt a földön megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Már amikor.

Egy szónak is sok a vége

Fehér-fekete, jó-rossz, szép-csúnya — megszoktuk az egymásnak ellentmondó dolgokat, de a „megbocsátás” szó kivétel, mert egy helyett több lehetséges ellentéte van: haragtartás, neheztelés, bosszúvágy, sőt talán a gyűlölet is ide tartozik. Ami azt jelenti, hogy sokféleképpen lehet reagálni egy valódi vagy vélt bántalomra, és mindegyiknek megvan a maga méregzacskója.

Csakhogy a méreg leggyakrabban a haragtartónak árt. A legrosszabb fajta talán a durcás neheztelés, mely évekig ott marad a sértett félben, és valahányszor visszagondol rá, újra átéli az eredeti megbántás érzelmeit, a méltatlankodást, a dühöt, a csupa erőteljes, negatív energiát, melyről tudjuk, hogy fiziológiai hatása is van. Felszökik a vérnyomás, meggyorsul a pulzus, kalimpál a szív, az adrenalin beindítja az agressziót, melynek azonban nincs kiútja, és mindez károsítja a szervezet normális működését. Minél gyakrabban lobban fel a neheztelés, annál több kárt okoz.

A bosszúállást az „elégtétel” szó fejezi ki a legtömörebben. „Nincs a pokolnak akkora dühe, mint amilyen egy megvetett, elhagyott nő haragja”, írta a XVIII. századbeli angol költő, Congreve, és ez ma sem túlzás.

Az egyik újsághír szerint egy fiatal nő, akit egy másik lány miatt hagyott el a barátja, elment hajdani közös lakásukba — amikor a férfi nem volt otthon —, létrára mászott, és a lakószoba üreges függönyrúdját telerakta friss tengeri hallal és rákkal, majd távozott. Rövid idő múlva az egész lakás szörnyen bűzlött, de napokba telt, mire a tulajdonos megtalálta a baj okát, és el tudta távolítani a gusztustalan maradványt. Egy másik, hasonló sorsú lány finomabb módszert választott. Amikor volt barátja szabadságra ment, bement londoni lakásába, telefonon felhívta a New York-i beszélő órát, és hagyta, hogy az — két héten át — percenként közölje a pontos időt, miközben a telefonszámla egyre csak nőtt… Mindkét fiatal nőt tetemes pénzbüntetésre ítélte a bíróság. Hogy megérte-e nekik, arról nem számoltak be a lapok.

(Folytatjuk)