* A világban nagy divatja van a picit pszichológiai, vallomás jellegű vagy traumákat feldolgozó beszélgetéseknek. Te miért vágtál bele a Távol, de bennem podcastbe? 

— Ezek a témák régóta foglalkoztatnak. Volt nemrég egy mentális breakdownom, egy mélyrepülés, és már aközben tudtam, hogy ha ez stabilizálódik, szeretnék erről nyilvánosan beszélni. 2019-ben már megszületett egy podcastepizód, de technikailag nagyon kezdetleges volt. S érdekes, hogy azzal a pszichológussal készítettem, aki a mélyrepülés során velem volt, pedig a felvételkor még nem jártam hozzá. Arra jöttem rá, hogy rengeteg ember van körülöttem, aki hasonló mélypontokat él meg, és sokan szenvednek mentális problémáktól. Itt Vajdaságban lehet, hogy hallgatunk podcasteket ilyen témákról, de keveset beszélünk róluk. Amióta volt ez a mélypontom, én nyilvánosan vállalom a poszttraumás stressz-szindrómám, készen állok ezt minél több emberrel megosztani. Volt egy periódusom, amikor akárkivel leültem beszélgetni, előbb-utóbb ez a téma jött fel, és láttam, hogy ha én megnyílok, ők is. Azt éreztem, óriási igény lenne egy ilyen műsorra, úgyhogy belevágtunk egy kis csapattal.

* Az első adásban magadról mesélsz, a saját történeted mondod el.

— Igen. Elmesélem, hogy én is voltam agresszor, azok miatt, amiket gyerekkoromban átéltem, hiszen akkor kaptam egy mintát, így az agresszió lett az egyik eszközöm. Akkor is, ha tudom, hogy rossz dolog, mert azokban a helyzetekben, amikor te nem tudatosan csinálsz valamit, hanem indulatból, akkor nem tudod magad kontrollálni. De nem dőltem hátra, elkönyvelve, hogy ilyen lettem, hanem elkezdtem dolgozni rajta. Ezt szerettem volna elmondani. Azért velem kezdődött a műsor, hogy az emberek megértsék, nem azt szeretném, hogy mások kiteregessék a szennyest, és összevesszenek egymással, hanem azt, hogy ahogy én is elmondtam dolgokat, mások se féljenek megtenni. Sokan nem vállalják az arcukat, félnek a megbélyegzéstől, de szeretnének beszélni.

* Milyen hatása van a podcastnek? Keresnek, írnak neked a hallgatók?

— Rengetegen. Ezért készülünk egy honlappal, ahol útba igazítást is kaphatnak, szakemberek elérhetőségeit például. A terapeutám segített felkészülni, ő a szupervizorom. Meg kellett tanulnom, hogyan beszélhetek az emberekkel bizonyos témákról, vagy hogy meddig mehetek el. Nem vihetek bele senkit abba, hogy újra traumatizálódjon azáltal, hogy elmeséli a történetét. Itt nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen hatása van, mondjuk, egy bántalmazásnak az ember életére, mindennapjaira, arra, hogyan áll a másikhoz, tud-e bízni, hogyan viselkedik a gyerekeivel, stb. Sokan írnak, hogy valamit eddig nem mondtak el senkinek, de most nekem leírják. Ami elég nagy felelősség rám nézve, hiszen én is még a saját küzdelmemben vagyok. Tőlem várnak megoldást, de én nem vagyok szakember. Azt viszont hangsúlyozom: nem szégyen segítséget kérni. Ja, és érdekes módon sok szakember is megkeresett. 

Fotó: Szerda Zsófi

* Milyen témák kerülnek az asztalra?

— Számomra az a lényeg, hogy az emberek elfogadják, hogy a saját küzdelmük nagyon hasonlít a többiekéhez, ergo mennyire hasonlók vagyunk, mégis mennyire különbözők. Emberi történeteket meséltetek, melyekkel lehet azonosulni. De lesznek olyan témák is, hogy például milyen egy romatelep, női börtön vagy javítóintézet, mi az, hogy kiégés, stb. Szeretném eltörölni a szégyenérzetet, vagy enyhíteni, mert jó lenne nem megbélyegezni egymást csak azért, mert valakinek problémája van. Mert ez a bélyeg az én homlokomon is ott volt. Szeretném, ha több generációban is elindulna valami hasonló, akár podcast formában. Jó lenne többet foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Indíthatnának például tanárok egy podcastet arról, mi zajlik az iskolákban, mi a diákok között. Vagy mi történik az idősek között, hogyan bocsátanak meg régi sérelmeket. Nekem nem az a célom, hogy ez a podcast legyen sikeres, hanem hogy erről egyáltalán elkezdjünk beszélni. Legyünk nyitottak meghallgatni egymás történetét, s ne bélyegezzünk meg senkit. Téma van dögivel, embert nehéz találni, aki bevállalja, hogy mesél, mert mit fog szólni a szomszéd vagy a nagyi. De valóban az lesz, hogy örök életre szégyellni fogjuk a gyengeségeinket, problémáinkat és küzdelmeinket? Miközben ott a nagy empátia, mindenkinek vannak jogai, az én kerül középpontba, nem a közösség. Csak azt mutatjuk, ami a legjobb bennünk, és jó mélyre elnyomjuk a traumáinkat. Az amerikai filmek is csak azt sugallják, hogy minden szép, minden jó, mindenki figyel a másikra, közben nagyon nem ezt látom, pláne itt a balkáni régióban, ennyi háborúval a hátunk mögött. A családok elzárkóznak a kommunikációtól. Az emberek félnek elmondani a közösségnek, és megszületik bennük a szégyenérzet, akár egy munkahelyi bántalmazás miatt is. Vajdaság egy elég zárt közösség. Kisebbségben is vagyunk, ami ad még egy pluszfrusztrációt, hiszen állandó harci pózban állunk, hogy megvédjük magunkat mindentől. 

Fotó: Ocskó Ferenc

* Szerinted mindenkinek van valamilyen mentális problémája?

— Ha csak azt nézem, hogy mi mind jövünk valamilyen családból, hat ránk az iskola, a barátok, a közeg, akkor igen. Ha szerencsénk van, szépek vagyunk, okosak, tökéletesek, tehetségesek, és soha nem zavar bennünket semmi. Na ilyen ritkán történik meg. Én a mai napig emlékszem bántó mondatokra, fizikai bántalmazásra gyerekkoromból. Mindennek hatása van az életedre. Az egyik embernek, egy kommentnek akár, de ezt nem fogjuk fel, nem mérjük fel, hogyan viselkedünk néha a másikkal. Ráadásul magunkkal sem viselkedünk úgy, ahogy kellene. Ezeknek mind hatása van a pszichére, könnyen kialakulhat akár egy súlyosabb mentális betegség is. Ezért gondolom, hogy igen, mindenki küzd valamivel. Ki kevésbé, ki jobban. Ki tudja kezelni, ki nem.

Fotó: Ocskó Ferenc

* Poszttraumás stressz-szindrómával küzdesz. Ezt hogyan kell elképzelni?

— Van ugye a poszttraumás stressz-szindróma és a komplex poszttraumás stressz-szindróma. Az első kialakulhat egy autóbaleset után is, de előtte volt életed, s a terápia során azt az életet állítják vissza, nem befolyásolja túlzottan a mindennapjaidat. A komplex poszttraumás stressz, mely nekem van, más — ott az agyban is valami megváltozik. Annak fejlődése fizikailag is megváltozik a traumareakciók miatt, és másként alakul ki az éberség, a védekező rendszer, minden. Nincs a trauma előtti életed, ezért nem tudsz rá visszaállni. Fontos, hogy az emberek megtanulják, az a sok negatív dolog, amely történt velük, valójában erőt tud adni egy másik típusú továbblépésre. Semmit sem szabad szőnyeg alá söpörni. Nekem is volt egy szuicid pillanatom, mert rájöttem, nem biztos, hogy olyan sokáig fogok élni, mint ameddig szeretnék, mert mentálisan nem biztos, hogy bírni fogom, olyan szinten dominálta az életemet a múltam. Én nem ez az ember voltam, aki most vagyok, hanem mintha két agyam lett volna bent, és az a másik dominált. Ezt nem tudja elképzelni az, aki nem volt ebben az állapotban.

Fotó: Skullcheez

* A hétvégén az X-Faktor válogatóján láthattunk, itt is az Elmegyek én című dalodat énekelted, mely a családon belüli erőszakról szól. Miért jelentkeztél?

— Elkezdtem kiírni magamból a traumáim dal formájában, megvoltak a már felvett podcastrészek, tehát az egész projektum a zsebemben volt, várta, hogy kivegyem — de ott volt bennem a szégyenérzet is, féltem, s ez a félelem olyan domináns volt, hogy úgy voltam vele, nem állok rá készen. Amikor átéltem ezeket a mélypontokat, elő sem tudtam adni ezeket a számokat, mert jöttek ezek az emlékbetörések, flashbackek, hiszen a dalok előadásával triggereltem magam. Most már vagyok lelkileg annyira stabil, hogy ezekkel a traumákkal, melyekről a dalok szólnak, néhány percre szembe tudjak nézni. Szóval minden itt volt, jött az a bizonyos mélypont, mely után rájöttem, hogy az élet véges, és szeretném úgy élni, hogy értelmet adjak annak a sok szenvedésnek és az útnak, amelyet megéltem. Ez számomra is terápiás jellegű: leforgatni a Sin Seekas Elmegyek én című dalának klipjét, elmenni ezzel a számmal az X-Faktorba, elkészíteni a podcastet. A dalt már a zenekarnak megmutatni is nehéz volt, koncerten játszani s a kezemből kiadni is nehéz. Ezért mentem el az X-Faktorba is. Hogy három percet szenteljen a műsor ennek a témának.

* Úgy érzed, nem kap a téma elég figyelmet?

— Szerintem nem. És senki nem foglalkozik a bántalmazottal. Azzal, hogy mi lesz azzal az emberrel, aki ott marad a traumával abban az állapotban. Hetente egy ember meghal az országban és Magyarországon is családon belüli erőszak miatt. Az arcunk előtt a probléma, mégsem foglalkozunk vele eleget, nem akarjuk kinyitni a szemünket, és látni, hallani a szomszédot, a saját gyerekünket. Elsődlegesen tehát nem az volt a célom, hogy az X-Faktor szakmai előrelépést hozzon, vagy reklámozzam a Sin Seekast, hiszen akkor egészen más dallal jelentkezem. A fő célom az volt, hogy a témáról még szélesebb körben elinduljon egy kommunikáció. És amióta erről ilyen nyíltan beszélek, már egy EU-s pályázat is megtalált, művészetterápiás foglalkozásokat fogunk tartani Szegeden és Temesváron.

* Nem kiöltözve, csinos ruhában adtad elő a dalt, hanem egy fürdőköpenyben, törülközővel a fejeden.

— Mert nem az én személyiségem, hanem a dal üzenete a fontos. A klipben is ebben vagyok. Arra is fel voltam készülve, hogy nem lesz velem kedves a zsűri, hiszen tudom, miről szólnak a tehetségkutatók, ritkán a valódi értékekről, inkább arról, mi az eladható, van-e mögötte egy jó sztori. A válogatón az arcomon volt egy felfestett ütésnyom, melyet lassan lekenek alapozóval a dal éneklése közben. Na már most, én nem nagyon használok alapozót, egy barátnőmtől kaptam kölcsön valami régit. Gyakoroltam otthon a tükör előtt, de az más, hiszen a színpadon nem látod, mit hova kensz, a másik kezedben pedig mikrofon van. Véletlenül túl sokat tettem a szivacsra, elkezdett a szemembe folyni, úgyhogy elindultak a könnyeim. Kellemetlen, de a dalhoz végül is illett. Erről a témáról egyébként tehetségkutatón még nem énekelt senki. Arról szól a dal, hogy van egy ember, aki ki szeretne ebből lépni, és nem tud, mert a félelmei nagyobbak, mint önmaga, és legyőzik őt. Egy bántalmazó családból, kapcsolatból elmenni nehéz.

* Megjelent a dal videóklipje is, mely elég ütős lett.

— Maximalista vagyok, csak az maradhatott benne, ami hiteles. Sokszor újravettük és -vágtuk. Egy fürdőszobában játszódik, hiszen az ember ide tud menekülni, azt tudja magára zárni, ott sírni, ha otthon bántalmazó emberrel él együtt. Ezek a fürdőben töltött pillanatok azok, amelyeket senki sem lát. Nekem csak az számított, hogy ha most valamit csinálunk, akkor az vagy nagyon emberi lesz, és hiteles, vagy ne is csináljuk.

* A zenekarral mik a terveitek az őszi időszakra?

— Készülünk egy ülős koncertre, melyet a Kosztolányi Dezső Színházban adunk majd elő november 14-én. Itt Szűcs Dávid ellopott nagybőgőjére gyűjtünk, és fellép a Blue, valamint a ContraBayando zenekar is. Tervben van koncerttel egybekötött élő podcasteket tartani, beszélgetéssel és zenével hatni, bevonni akár szakembereket is, és egészen kis helyekre is elmenni: falvakba, művelődési házakba. Olyan emberekhez elérni, akik nem feltétlenül hallgatnak podcasteket, vagy járnak koncertre. Szóval vannak terveim, csak kapjak teret, mert sajnos azt kell mondanom, hogy hiába csinálsz egy csomó mindent, sokan tesznek keresztbe. Jó lenne már összefogni.