Csík János számtalan szakmai díjra lehet büszke. Munkássága elismeréseként 2010-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetését is átvehette. Abban az évben a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola, Gimnázium, Szakközépiskola és Alapfokú Művészeti Iskolában megalapította a népzenei tanszakot, ahol azóta is tanít. Örömmel tesz eleget az anyaország határain túli felkéréseknek, fontos számára az összetartozás, a nemzeti öntudat. A múlt héten Szabadkán két alkalommal is vendégszerepelt. Az Interetno Fesztiválon elsőként az Ady Endre emlékének szentelt zenés irodalmi esttel lépett színpadra a művésztársaival, majd a Csík János és a Mezzóval koncertezett.

Fotó: Szalai Attila

* Hány zenekarban tevékenykedik jelenleg?

— Ezek olyan jellegű formációk, amelyek nekem kedvesek. Szeretem a verseket, Őze Áron színművész barátommal sok közös verskedvencünk volt, ezért összekötöttük a kellemest a hasznossal, és irodalmi műsorokat is készítettünk. Olyan összeállításokat, amelyek nemcsak a magyar klasszikus költők verseiből válogatnak, hanem az adventi időszakhoz, a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó népdalok, népzenék, versek ötvözéséről szólnak. Ezek azért fontosak, mert Dresch Mihály, illetve Balogh Kálmán, aki cimbalomművészként Prima Primissima díjat is kapott, fontos alkotói ennek a muzsikának, de ebbe nemcsak a népzene, a dzsessz, hanem a klasszikus zene is belecsúszik.

* Milyen gondolatok foglalkoztatják mostanság önt?

— Engem mindig is az foglalkoztatott, hogy az emberek a nehézségeik, az élet ilyen-olyan zilált momentumai között találjanak olyan pillanatot, amely segít nekik, megsimogatja őket, amelytől egy kicsit el tudnak lazulni, vagy új reményt, új hitet tudnak belőle meríteni. Az emberek nagyon sokszor keresik a boldogságukat, pedig az ott van mellettük vagy mögöttük, de nem is nagyon veszik észre. Néha nem jut idő a versekre vagy egy baráti egyeztető, kedves beszélgetésre, egy kézfogásra, egy csendes, jó kávézásra. A zenék, a produkciók mind arról szólnak, hogy az embereknek kellemes kikapcsolódást nyújtsanak. Ezért vannak a Csík Zenekarnak könnyűzenei feldolgozásai vagy a másik produkciókban a költészet. Más jellegű az a fellépésünk is, amikor képzőművészeti tárlaton versekkel, zenével úgyszólván rendhagyó tárlatvezetést tartottunk. Van a Mezzo zenekar is, mellyel a népzenét a saját zenei ötleteinkkel, gondolatainkkal ötvözve adjuk át egyfajta világi zeneként. Ez azért fontos nekem, mert ezek elsősorban az én zenei gondolataim, az én ötleteim, és jólesik, ha azért szeretik az embert, amit saját maga alkotott. Vagy azért nem szeretik, mert rosszat alkotott. Tehát mindig tudja, hogy miért szeretik, vagy miért nem szeretik. A népszerűséget a Csík Zenekarral elsősorban más alkotók jó, valóban jó dalai, feldolgozásai kapcsán kaptuk. Ez a fajta szellemi, lelki érzékenység, ha valakinek jut az életében, adja át, mutasson ebből minél jobbat az embereknek, és biztassa őket arra, hogy éljék igényesen az életüket. Egyenek jó ételeket, járjanak jó ruhákban, olvassanak jó könyveket, olyan dolgokkal töltsék el azt a kevés időt, amely néha szabadidőként jut, amelyek valóban értékesek, hasznosak, és tudják szeretni, becsülni egymást, tiszteljék a múltjukat, a nemzetüket, a hazájukat, a családjukat, ezek mind nagyon fontos dolgok. Ha ehhez erőt adhat az ember, ha van erre lehetősége, akkor tegye meg.

* Mi az, amit át szeretne adni a közönségnek? Milyen üzenetet?

— Értékeket. A magyar népzenei kincsünk értékeit, melyeket különböző lehetőségek útján tanultunk meg, vagy a gyűjtések, a személyes találkozások alapján. Értéket képvisel ez a kincs, a népdalok, a népzenék. Ezt szeretném minél többeknek bemutatni, megszerettetni. Ez olyan érték, amelyet különböző módszerekkel, akár népdal-, akár könnyűzenei átdolgozások révén szeretnék átadni.

* Mi az ön ars poeticája?

— A legrövidebben úgy tudnám megfogalmazni — lehet, hogy öt évvel ezelőtt másként fogalmaztam, de megeshet, hogy öt év múlva is másként fogom —, hogy a képességeink szerint a legjobbat tegyük, a legjobban gondolkodjunk, a legjobban igyekezzünk tanulni, azt továbbadni, tanítani, segíteni, érteni, belátni, hinni, és jól viselni a megélhető pillanatokat. A lehető legjobban kell élni a barátságot, az emberi, a családi és a munkahelyi kapcsolatainkat, mindent a képességeink szerint a legjobban. Ez az, amit én gondolok arról, hogyan érdemes tenni a dolgunkat.

* Mire a legbüszkébb a karrierje kapcsán?

— Az életem felén vagyok túl, vagy már lehet, hogy a B oldalt forgatja az életem magnetofonja, de úgy hiszem, az a sok-sok jó, amelyet az életem során elértem — nemcsak az elismerő szakmai kitüntetések, hanem a közönség igazi szeretete is a munkám kapcsán —, és az a fajta nagy öröm, hogy sok értékes, kiváló muzsikussal találkozhattam a régi, falusi zenészek vagy a ma élő, igazán kiváló népzenészek közül, a magyar zenei élet nagyjaival dolgozhattam, ezek igazából boldog percek. Ahogyan az is, hogy 2000-ben, ebben a kerek évezredfordulós évben, a világ másik felén, Ausztráliában, Sidney-ben az olimpián muzsikálhattam a Csík Zenekarral, képviselve a magyar kultúrát sok más neves előadóművésszel együtt. Én úgy hiszem, hogy talán azokra a kedves emberi kapcsolatokra lehetek a legbüszkébb, amelyeket megélhettem, illetve arra, hogy tudtam olyan barátságokat szerezni, amelyek boldoggá tették őket is, és engem is.

* Feltételezem, hogy önnek nincs sok szabadideje, de ha alkalma adódik egy kis pihenésre, akkor azt mivel tölti?

— A nyár most nagyon beszerveződött, mindenki be akarja pótolni a pandémia csendes, egyhangú és üres napjait. Az biztosan igaz, hogy nekem sokszor az a fajta időtöltés a jó, kellemes, amikor az ember olvashat egy jó könyvet, amikor zenét vagy egy eredeti népzenei gyűjtést hallgathatok és tanulhatok, mert olyan hihetetlen sok szép magyar népzenénk van — melyet több emberöltő alatt sem lehet igazán megtanulni, de érdemes —, és az nagy öröm, ha megtanulja az ember, és át is adhatja.

* Mit jelent önnek a magyarság, magyarnak lenni?

— Nem egyszerű kérdés ez, főleg a mai világban, bár ez mindig így volt, nem volt egyszerű magyarnak lenni Európa közepén. Úgy hiszem, hogy minden korban minden generációnak minden élethelyzetben — szegényen vagy gazdagon, kézművesként, mesteremberként, tanárként, döntéshozó helyzetben lévőként is — tudnia kell helytállni. Ez egy nehéz, embert próbáló dolog, de magyarként helytállni azt jelenti, hogy őrizni kell azokat az értékeket, amelyeket az őseinktől, a szüleinktől kaptunk: a nyelvünket, a hagyományainkat, az ételrecepteket, azokat a bölcs igazságokat, amelyek az itteni életre érvényesek, a hitünket, mely megőrizte nemzetünket, és jó hit kell ahhoz is, hogy ezt a gyerekeinknek átadjuk. Ez továbbítja azt a büszkeséget, amelyet magyarként érezhetünk. A büszkeség nagyon fontos, mert nekünk van mire büszkének lennünk. A neves hadvezérekre, feltalálókra, tudósokra, művészekre, zenészekre gondolok, akik olyat tettek le az asztalra, amire büszkék lehetünk. Népzenészként a paraszti világból a falusi emberek népművészetét, népzenéjét, a népdalok igazi kincsét az életem részének választottam, én erre is büszke vagyok. Ezt soha nem szabad megtagadni, vagy félretenni mások, másfajta érdekek szempontjából. A magyarságtudat egy egészséges nemzeti öntudat. Egy egészséges törődés a múltunkkal, a jelenünkkel és a jövőnkkel.

* A szabadkai közönség mindig szívesen látja önt. Hogyan viszonyul a határon túli régiókhoz, mennyire lélekemelő, amikor az anyaország határain kívül lép fel?

— Hála istennek, többször volt alkalmam Erdélyben is, legutóbb Gyergyóban muzsikálni, részt venni egy helyi fesztiválon, és annak is nagyon örülök, hogy Szabadkán is itt lehetek. Mindig az a felismerés, örömteli érzés kerít hatalmába, hogy azok, akik itt élnek, hihetetlen erővel őrzik a kultúrájukat, becsülik magyarságukat, azt, amijük van, a magyar nyelvtől a magyar szokások megőrzéséig. Hiába zaklatta szanaszét a történelem a nemzetünket, megdöbbentő és nagyon jó érzés, hogy bármilyen nehéz napjaik is vannak a határon túl, ők mégis vannak, és ahogy mondani szokás, állják a sarat.

* Mik a tervei a jövőre vonatkozóan?

— A Csík Zenekarral több, nagyobb lélegzetű projektum van, mely fontos, és melyet jó lenne megvalósítani. Egy nemrég megjelent, új zenei lemezünket, A dal a miénk címűt turnészerűen, sok-sok helyszínen szeretnénk bemutatni. Ez a koncertsorozat valójában az LGT megalakulásának 50. évfordulója kapcsán jött létre. Ez egy nagyszerű dolog, megtiszteltetés, hogy mi játszhatjuk a dalokat, mi mutathatjuk be őket a közönségnek a magunk szája íze szerint átdolgozva. Az is nagyon fontos, hogy együtt muzsikál velünk ezeken a koncerteken Presser Gábor és Karácsony János, az LGT kiválóságai. Van még egy olyan terv, hogy most, ha a pandémia talán lecsendesedik, és a szabályok is megengedik, az iskolákban szeretnénk rendhagyó órákat tartani a gyerekeknek. Ez tavalyelőtti terv, de elmaradt, és pótolni szeretnénk. Illetve az óévbúcsúztató nagykoncert, mely nálunk már hagyományos, itt emlékezünk meg az összetartozás napjáról, arról, hogy egy évszázada volt a trianoni békeszerződés, szeretnénk a nemzet helytállásával, más népekkel való együttélésével foglalkozni a műsorban. Az Interetno Fesztiválon az Ady-műsorunkkal is szerepeltünk, ezt is szeretnénk több helyen bemutatni. A Mezzo zenekarral, mellyel a fesztivál záróestjén muzsikáltunk, egy új zenei anyagot hoznánk létre, és egyre többekhez akarunk eljutni ezzel a produkcióval.