Őrangyalok oltalmában
Martinek Imre
2021.02.18.
LXXVI. évf. 6. szám
Őrangyalok oltalmában

Útravaló: „A legerősebbnek is meg kell állnia egy percre olykor, egy sziklára ülni, s gondolkodni, hogy: hogy, mikor és merre?” (Ady Endre)

Lenni vagy nem lenni. Esetleg odébb menni? Ez most újra a nagy kérdés. Mindnyájunk szerencséjére viszont maga az egyedüli lehetséges és életképes megoldás is felkínáltatott. Az Úr kegyelméből. Váltságunkra. Szabadulásunkra.

Csupán annyi (lenne) a teendőnk, hogy a velünk, mellettünk és értünk viaskodó őrangyalaink küzdelmeiből mi magunk is derekasan kivegyük a részünk. A cifra és hangzatos, de valójában semmitmondó és ártalmas képlékenység helyett. Máne, Tekel, Fáresz? Nem! A Sorsnak eme (vég)ítéletét semmiképp sem szabadna megengednünk önmagunknak. Bármit is hoznánk fel utólag mentségül balgaságunkra.

Dátumra hajszálpontosan február 10-e volt az a nap, melyen az anyai nagyszüleim visszaadták lelküket a Teremtőnek. Nagyapámat, Cseh Mihály (1906) bognármestert, hetvenedik születésnapjának másnapján szólítá magához az Úr. Csetatát, ki a második világégést nagyjából munkaszolgálatosként vészelte át, s kit sokadmagával Erdélyország állomásait érintve is keresztülvitt az a bizonyos, hadifoglyokat szállító tehervonat. Az Óperenciás-tengeren is túlra, ahonnan csak többszörös próbálkozás után sikerült végre hazaszöknie. Párja kalandregényekbe illő történeteinek egyre fakuló fénypászmáit a nagymamám, Tőzsér Mária (1915) igyekezett életben tartani. Oral history. A fogolynapló ugyanis a szülőfalujukból szülőfalumba történő átköltözködésük idején elkallódott. Aztán a bombázások évében Csemama is megtért őseihez. Február 10-én.

Földi nyugovóhelyük sorában még megvan a felhőkbe kapaszkodó magas fenyőfa. Az még megvan. A hajdani terebélyes, temetőkerti fák közül. És reményt keltően konzerválódtak bennem az egykori mesélgetős szürkönyetek idején hallott igaz történetek is. Az egyszervolt családi legendáriumból, melynek egymás között megosztott morzsáiból immáron mi, a nagyvilágban széjjelszóródott utódok igyekszünk összegyúrni legalább egy cipócskányit. Elemózsiának az előttünk álló hosszú útra. Midőn újra útra kelhetünk. Beojtva. A hajdani otthonunk, szülőhelyünk, családunk, testvéreink, illetve a tudálékosok által végérvényesen elveszettnek mondott álmaink felkutatásának szándékával. Is.  

„Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz…” — halhatatlan írónk sorai nem sokkal a télközépi terepjárásunk után jöttek elém. Mintha csak tudták, érezték volna ők is, olykor — vagy mindinkább?! — a hallgatás is legalább akkora súllyal bír mindennapjaink hordalékainak közepette, mint a szólásra emelkedés. „…és abban a pillanatban megnyílik a szíved és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként lábujjhegyen…” Odakünn hó lepte be a tájat. A csendet. A zakatolást. A merengést és a derengést. „…és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.” (Wass Albert: Az Angyalok Tisztása)

 

Epilógus

„Szent őrangyalom, én hű barátom és földi zarándokságom társa, kit a mennyei atya oltalmamra küldött! hálát adok neked minden irántam tanusitott szeretetedért és gondviselésedért, melylyel üdvösségem fölött őrködöl. — Kérlek téged, légy segítőm és közbenjáróm Isten trónja előtt. Oltalmazz meg minden testi és lelki veszedelemtől; védj engem üdvösségem ellenségei ellen, nyerd ki nekem ama kegyelmet, hogy Isten színe előtt mindig félelem és rettegés között munkáljam üdvösségemet; tégy éberré a veszélyekben, okossá a kisértetekben, hogy soha bűnbe ne egyezzem. Segíts munkámban; őrízz utamban, és nyugtomban; bátoríts küzdelmemben; koronázz meg győzedelmemben; örülj örömemben, mikor te benned örvendezem; szánakodjál nyavalyámon; vigasztalj meg szenvedéseimben; de főképen oltalmazz életem végküzdelmében és vezesd lelkemet az ő Istenéhez, teremtőjéhez és végczéljához. […] Isten angyala és hűséges őröm, világosíts, őrízz, vezess és igazgass engem, kit az isteni gondviselés reád bizott. Amen.”

A fenti, búcsúval egybekapcsolt fohászt egy viharvert és a szó legszorosabb értelmében leveleire hullott imádságoskönyv 122. lapjáról másoltam át. Nyomtatáshű, korabeli helyesírással. A világégéseket és költözködéseket egyaránt átvészelt kötet (a benne talált, ceruzával tett bejegyzés szerint) Tőzsér István (született 1887. május 19-én Péterrévén) és Huszka Teréz (született 1890. szeptember 19-én Ürményházán) tulajdona volt. A dédszüleimé. Anyai ágon. Egybekelésüket 1913. június 14-én jegyezték be annak idején az egyházi mátrikulumba. Ürményházán. A publikáció kiadásának helyére és idejére vonatkozó pontos adatokat sajnos évek hosszú során sem sikerült fellelnem.

A jegyzethez mellékelt fotók az egykori, egyébként három, egyenlőtlen részre felszabdalt Temesköz, azaz a Bánság reánk maradt szeletkéjében készültek. A 2021. esztendőnk fergeteg havának derekán. A torontálvásárhelyi Nagytemetőben. Örökségmentő szándékkal.

Fényképezte: Martinek Imre

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..