— Elegem van a meghurcoltatásból, a férjem ócsárolásából, a rárótt büntetésből — mondja mély sérelemmel a hangjában az asszony. — Pedig semmit sem tett anélkül, hogy ne beszélték volna meg a szomszédokkal. De nagyon kérem, ne hangsúlyozza a résztvevők nemzetiségét, vallási hovatartozását, hiszen mindahhoz, amiről szólok, ezeknek nem sok közük van. És talán a népítélet sem ettől függött.

Én bánáti vagyok, a tanyavilág szülötte, a férjem pedig a szerémségi magyar szórványból került Újvidékre középiskolába. A gyümölcspiacon ismerkedtünk meg, én ugyanis — amikor már tizenéves voltam — nyaranta sokat segítettem a horgosi gyümölcstermelő rokonoknak értékesíteni a termésüket. Eleinte csak ugratott, mindig visszahozta a nálam vett gyümölcsöt, mert állítólag nem mértem pontosan. De hamar rájöttem, miért tér vissza — és a végén összemelegedtünk. A férjem húsz-, én tizenkilenc éves voltam, amikor megházasodtunk. A szüleim javasolták, hogy vegyünk egy tanyát jó termőfölddel, ők segítenek majd, hogy beletanuljunk a mezőgazdasági termelésbe. A férjemnek tetszett a gondolat, de én nem voltam elragadtatva, hiszen a tanyavilágban nőttem fel, mást, szebbet akartam, a gyermekeimnek urbánusabb közeget, sok szórakozási lehetőséget álmodtam. A gyakorlati érvelés azonban meggyőzött, és megvettük az egyik üres tanyát földdel, mezőgépekkel együtt — és elindult az életünk. Érdekes módon a férjem jobban érezte magát az új környezetben, mint én a megszokottban. Igaz, hogy nem voltak közel szomszédok, de csakhamar kapcsolatba léptünk az itt élőkkel. Elég gyorsan megtanultuk, amit a tanyán tudni kell, jöttek a gyerekek, egyszerre mind a két fiú, és az ikrekkel beteljesedett az álmunk.

A férjem az új környezetbe új elképzeléseket hozott. Szerencsénk volt, hogy a környékbeli huszonegy tanya több mint a felén fiatalabbak éltek, így nem volt nehéz megvalósítani a terveket. Közös munkával sikerült annyira rendbe tenni az utakat, hogy ősszel és tavasszal is járhatóak voltak, az egyik ház udvarában hatalmas lóistálló állt kihasználatlanul, ezt a férfiak rendbe tették, mi, asszonyok kimeszeltük, és lett egy akkora helyiségünk, ahol még lakodalmakat is tartottunk. Sokat voltunk együtt, a sok ötletből mindig született valami hasznos, és mindannyian elégedettek voltunk. Valahogy híre ment a közösségünknek, és lassan új családok költöztek az üres tanyákra. De a jövetelük után felborult a közösség példás rendje. Egyre gyakoribbak voltak a lopások, eleinte csak a termés tűnt el, később az udvarokba is bemerészkedtek, de mindig olyan szervezetten, agyafúrtan, hogy nem tudtunk a nyomukra bukkanni. Persze feljelentettük az ismeretlen tolvajokat, de soha senki felénk se nézett. Sőt, egy alkalommal a rendőrállomáson az ügyeletes azt kérdezte a férjemtől, tán csak nem hiányzik neki az a néhány kiló kukorica, amelyet az éjjel leszedtek a tolvajok. A férfiak megbeszélték, hogy őrséget alakítanak, minden éjjel öten őrködtek. Egy ilyen alkalommal hármat közülük félholtra vertek a hívatlan „vendégek”. De erre a bejelentésre is csak két fiatal rendőr jött ki, és a végén semmi sem történt. A lopások pedig egyre súlyosabbak lettek. Nem egy idényben, hanem évről évre. Már traktorok is eltűntek, disznók az ólból, és disznóvágás idején a füstölőbe akasztott húst is ellopták.

A férjem javaslatára összeült a környék, és kimondták, hogy hivatalos közeg nélkül is tenni kell valamit — és a legtöbben a tettlegességre szavaztak. Talán hihetetlen, de egyetlen tolvajt sem ismert fel senki még közvetlen közelről sem. Az őrségünk csak husángokkal, kapával támadta a „vendégeket”, de azok egy alkalommal visszalőttek. Ekkor sebesült meg az egyik fiunk, aki tizenhárom évesen ott akart lenni az apjával, hogy védje az otthonát. A férjemnél betelt a pohár, és úgy vágta a kapát az egyik tolvajhoz, hogy annak eltört a lába, két cimborája kapta a hátára, és menekült el vele. Másnap a rendőrség bevitte a férjemet. Két hónapig volt vizsgálatiban, és két év felfüggesztett büntetést kapott. Hazajött, de a lopások továbbra sem szűntek meg. A végén ő javasolta, hogy adjuk el a tanyát, és költözzünk Újvidékre vagy Nagybecskerekre, de menjünk, míg a fiainkat nem érte támadás. Az elmúlt néhány évben ugyanis szinte havi rendszerességgel érkeznek névtelen, fenyegető levelek a címünkre. Azt mondják az otthoniak, hogy az utóbbi két évben ritkultak a nagy lopások, de még mindig vannak. Furcsa módon a rendőrség egyetlen alkalommal sem fogott el senkit. Én jól érzem magam az új környezetben, de a férjem „hazavágyik”. Annál is inkább, mert az otthoniak úgy vélik, hogy ő a környék hőse, hiszen az egyetlen volt, aki alkalmazni merte a népítéletet.

llusztráció (Pixabay.com)