Szabó Réka Dorottya
nincs jel
mi tartott ilyen sokáig mondtam hogy siess le fogjuk késni a buszt
két lépéssel előtted vagyok így nem kell beszélnünk
még három perc addig talán
elfelejtem hogy arról az önkívületben levő emberről aki kerítések mentén vánszorgott
végig az utcán néhány botlás és egy esés kíséretében
rád gondoltam meg arra hogy ezt nem engedhetem meg
és már megint elmegy előttem ez a kurva busz hát nem hiszem el
ülünk a megállóban fél óra a következőig
aranyfényű lámpák merednek a kaszárnya téglafalára
zöldhullám autók suhanás borostyán
szavak nélkül elmondani a szépséget
hogy ez a köztes idő milyen fontos lehetne nekünk
az ilyen várakozások bevarrják magukat az emberbe
észre kell venni a tűszúrásokat
megtalálni és megélni a jelent
szemedbe nézni mesélni
nem talállak
te sem találod magad
vodkát kortyolsz valahol nagyon távol
nem talállak mert arról a botladozó önkívületben levő emberről talán én jutok eszedbe
és ezt nem engedheted meg
akárhol is voltunk eddig
készíts elő száz dinárt
megyünk
Illusztráció (Pixabay.com)
Gandis Csongor
Nehéz szart enni látomások nélkül
(Allen Ginsberg)
— Adja ide a kötelet! — szólt mogorván az Igazgató Úr. — De előtte kössön mind a két végére egy kis hurkot, legyen mibe kapaszkodnom.
Kovács, aki éppen ki sem látszott a felhalmozódott papirosok közül, tüstént kezeskedett kenyéradójának, s egy precíz mozdulatot követően át is adta a kívánt segédeszközt.
— Uram, nagyon imbolyog ez a létra! — ijedezett Kovács a létra alsó fokán. — Félő, hogy el fog dőlni!
— Maga csak ne féljen — szólt közbe az Igazgató Úr a magasból. — Tulajdonképpen, csakis és kizárólag csakis akkor dől el ez a létra, ha nem fogja eléggé. Tudja jól, hogy az hibázik, aki kelekótyán áll neki a munkának. Na, adja ide a friss hetilapot!
— Adom is azonnal! — kapkodott ügyetlenül. — Itt a megígért cikk a vállalat beruházásaival kapcsolatban. Szó esik még az egyéni támogatásokról és az egyéb jótékonysági adományokról, nem is beszélve a béremelésekről.
Az igazgató hosszasan tanulmányozgatta a magasból a cikk tartalmát. Arca mozdulatlan volt, mélyen szántott barázdái sem inogtak meg. Csak egy mélyen lenéző tekintettel és enyhe bólogatással közölte, hogy a célnak éppen megfelel.
— Na, fejezzük be — szólt utasítóan az Igazgató Úr —, nincs nekem ilyenekre elegendő időm! Toljon feljebb, nem érem el a létra felső fokát.
Kovács minden porcikája majd belehasadt, mire feljebb tolta az igazgatót, de elegendő bátorságot gyűjtve még megkérdezte:
— Igazgató Úr, a verseim! Elolvasta a verseim? — érdeklődött fulladozó hangon, tüdejét majd kiköpve.
— A verseit? Ó, igen, a verseit! Elolvastam — válaszolt kimért bólogatások közepette.
— És mit mond? Úgy gondolja, hogy közölhetőek a napilapban?
— Tudja, miért szeretem magát annyira, Kovács? Mert egy igazi álmodozó, aki gyermekként kergeti haszontalan kis látomásait.
Ezt követően az igazgató megakasztotta a hurokkal ellátott kötelet, szorosan kapaszkodott a másik végébe, térdeit erősen nyaka alá húzta, majd amit csak kiadhatott magából, Kovácsra zúdította mocskát, s majd dolga végezetével még hozzáfűzte:
— Továbbra se hagyjon fel az álmodozásaival, ha pedig netán újból látomásai születnének, figyelmeztessen előre!
Kovács sokat nem vonhatott le az esetből. Továbbra is a vállalatról ír a napilapban, mások seggét tolja feljebb és feljebb a létrán, s habár megtanulta, hogy nehéz szart enni látomások nélkül, mégsem olyan nehéz, mint lenyelni őket.
Greguss Lilla
...az egész világ
kőmajmok kemény árnyéka
megalapozzák a szilárd jövőt
hogy már semmi sincsen
oszlopok helyén hat betonfej
nem látnak
nem hallanak
nem szólnak
téglamorzsa csigalépcsők
molyrágta függönyfoszlányok
lyukasdeszka színpad
csontdarab játékok
az üres térben
egy koponya szól hangtalanul
nem lenni
Dudás Robert
Akácok
Tavasszal a papa akácokat ültetett a vizesárokba. Több nedvességtől gyorsabban nőnek, mondta. Télire már olyan nagyok és vastagok lesznek, hogy nem győzzük őket kivágni.
Sok is lesz, mondta a papa. Ha az akácok egyszer gyökeret eresztenek, nehéz őket végleg kiirtani. Dobj egy ágat a földre, és meglátod, holnapra egy, holnapután már kettő fa lesz belőle.
Az árok a vasút mellett van. Vonat már nem jár. Mindenki elment vele, aki tudott. Csak mi maradtunk a mamával. Reggel a papa is itt hagyott bennünket. Már nem jön vissza, mondta a mama, bedőlt az árokba a túl sok nedvességtől.
A mama nem érti. Én tudom, mit tett a papa. Elültette magát. Holnapra egy, holnapután kettő, azután már három lesz belőle, és könnyebben tudja majd kivágni és hazahozni azokat az akácokat, hogy legyen mivel tüzelnünk.
Már nagyon várom. Fázom.
Bicskei Armand
banditák
régi robotok támadnak le
a sárga mezőkön lévő
oda nem illő villanykarók felől
hazautamon
zöldből nem pirossá
mechanikus szürkévé neveltek
világos árnyalat ugyan
nem elég mű még
lassít a masina
soha nem érünk oda
túlmelegszik
felrobban
Bagdal Zoltán
szervverss
rámszóltak hogy kétezertizennyolcat írunk
már senkit nem érdekel mit érzel már rég
nem erről kell verset írni hát te nem vagy
normális arról kéne írjak hogy erről a magaslatról
milyen a horizont hogy ma elmosódott minden
határ hogy úgy folyik össze ez a két szín mint
a létezés meg a pusztulás hogy a pöttyök rizómák
és bakugrásban vándorolnak vagy
hogy mit ér a test nekem meg kéne mondjam (?)
mit ér ez a burok mennyi ez a forma hány pixelből
rakott minket össze az isten mennyi a helyértéke
az üres bádogdoboznak számoljam ki mennyi az x
és meg leszünk mentve ha repedéseket ütünk
az időbe ha lenyelünk dolgokat meg leszünk mentve
aki próbálta már a szereket és a szerveket tudja nem
segít egyik sem aki ugyanezt tette a költészettel pontosan
tudja: az sem
Losonc Orsolya
Sőt...
Megfogom a pillanatot.
Puha illatú, és tüskés.
Neked adnám, de nem az én műfajom a szúrkálódás.
Az túl menne a tűrőképességem határán!