Így irtunk mi
Huzsvár József
2014.07.02.
LXIX. évf. 27. szám
Így irtunk mi

A minap a közösségi oldalon láttam egy képet, amelyen a pecások derékig vízben állva kaszával, sarlóval nádat vágnak. A hozzászólásokban hathatós ellenszert (vegyszert!) keresnek e „nemkívánatos” vízinövény kiirtására. Vegyes érzelemmel kóstolgatom a megjegyzéseket: egyrészt azonnal ágálni kezd a bennem élő környezetvédő, másrészt viszont a versenyhorgász énem rábólint a ritkításra.

Természetes emberi tulajdonság, hogy nem sajnáljuk irtani azt, amiből sok van. Akkor kezdünk vigyázni valamire, amikor már olyan kevés maradt belőle, hogy szinte minden egyedét úgyszólván névről ismerjük. Addigra azonban már olyan károk keletkeznek, amelyeket nem lehet helyrehozni. Az a baj, hogy egyre inkább hozzászokunk az urbánus környezethez. Ha a városi betondzsungelből időnként kiszabadulunk, akkor is az úgynevezett rendezett természetre vágyunk. A kibetonozott utakat, a ledózerolt, sima, utólag füvesített partot, a mesterségesen kialakított (legtöbbször fedett) bográcsozóhelyeket részesítjük előnyben, miközben elveszítjük a legértékesebbet: az érintetlen természet látványát. Ennek értékét csak az tudja felfogni, aki élt benne, vagy legalábbis gyakran járt ilyen helyen.

Életem legnagyobb ajándékának tartom, hogy szülőfalumban, a Mosztonga partján nevelkedtem. Gyerekkorom legszebb pillanatait az ártéren kialakult nádasokban éltem meg. Az ott található anyagokat használtuk fel játékok készítésére: fűzfavesszőből íjat, az erős nádszálakból pecabotot barkácsoltunk. Belevetettük magunkat a nádrengetegbe, a természetes ösvényeken jártunk. Még véletlenül sem vágtunk tisztást, vagy alakítottunk ki utat, mert az elárulta volna titkos rejtekhelyünket.

A felnőtt falubéliek is tisztelték a mocsár növényvilágát, sohasem irtottak ki semmit, csak szükség szerint használtak abból a sok kincsből, amelyet a Mosztonga adott. Nyáron a megszárított sásból fonták az aratáshoz való kévekötő kötelet, a fűzfavesszőből kosarat készítettek és „ünneplő”, támlás kosárülést a fogatos kocsira. Gyékénylábtörlőket fontak, a nádkévékkel tetőt fedtek be. Az idejében levágott növények helyén pedig a következő évben még dúsabb rengeteg nőtt.

A mocsár helyére csatornát ástak, de a nád újra kisarjadt a kifújt homok alól, mert ugye, a népi mondás szerint, a náddal két dolgot nem lehet csinálni: kiirtani és betelepíteni. Hát, az elsőt mégis sikerült elérniük az akkori tudós „vizeseknek”. Egyrészt elvezették a talajvizet (az ásott kutak is kiszáradtak a faluban), másrészt a medernek a gátakkal állandóan magas szinten tartott vízállása odavezetett, hogy alig maradt egy-két nádcsomó. Szerencsére a természet visszafoglalt valamennyit, a part eróziója következtében ugyanis kialakult egy sekélyebb medersáv, amelyen ismét szaporodni kezdett a vízi növényzet.

Emlékszem, egy időben kopasz volt a part, mert a nyárfaerdőt mindkét oldalon egyszerre vágták ki. Akkor egyáltalán nem kívánkoztam szokásos vízparti sétáimra. Csak akkor élveztem ismét az ottani barangolásokat, amikor a facsemeték felcseperedtek, és a partot is benőtte a vízi növényzet.

Nagyon szerettem az Adorján alatti Tisza—Palics-csatorna versenypályáját, mert az otthoni partra emlékeztetett. A horgászhelyeket minden alkalommal tisztítani kellett, én pedig igyekeztem a legkevesebb kárt tenni a vízszűrő és a partvédő szerepet is betöltő növényzetben. Nem sajnáltam néhány percet rászánni, de úgy látszik, mások unták a takarítást, úgyhogy a versenyek színhelyét áthelyezték az Orom alatti csatornarészre. Annyira kopár, unalmas és lehangoló volt a táj, hogy évekig viszolyogtam tőle. Mára már valamelyest javult a helyzet, mert a csatorna egyik partját már szépen benőtte a nád és a sás.

A természetvédő hatóságok több-kevesebb sikerrel megkísérlik fenntartani a nádasokat, tiltják az irtást, stégek állítását javasolják a náddal benőtt partokon. Rajtunk múlik, hogy szemléletet váltunk-e, megbecsüljük-e környezetünket, és óvjuk-e a természet sokszínűségét. Ha igazán kikapcsolódni, pihenni vágyunk, biztosan szívesebben tesszük olyan helyen, ahol hűvöst adó fák alá húzódhatunk, még akkor is, ha a szerelék néha ágba akad. Ha az ember egyedül akar lenni, akkor inkább beül egy keskeny nádhasadékba, mint egy kopasz, poros partra, ahol gépkocsik robognak a háta mögött. És akkor a nádban fészkelő madársereg csodálatos hajnali koncertjéről még nem is szóltam...             

 

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..