Rudolfot nagyon megviselte, hogy az öccse sokkal fontosabb volt az anyjuknak. Az asszony kész volt az életét is feláldozni a fiatalabb fiáért, de hogy miért ő volt a fontosabb, senki sem tudja. Talán még az anyjuk sem.

— Nyugodtan szerepelhetnék teljes névvel is, a történtekről ugyanis nagyon sokan hallottak annak idején — mondja a férfi. — Már jó ideje készülök erre a beszélgetésre, az utolsó pillanatban azonban mégis mindig meggondoltam magam. Most sem akarok feloldozást vagy vigasztalást, hiszen a családon belüli helyzetet én tudom a legpontosabban felmérni. Egyszerűen úgy érzem, megkönnyebbül a lelkem, ha beszélhetek a családom életéről. Mert nem vagyok biztos abban, hogy valamennyiünk számára egyformán terhes az elmúlt időszak.

Nem tudom, egyes gyereknek tekinthetem-e magam, a szüleim ugyanis elváltak, amikor nyolcéves voltam — az apám állítólag félrelépett az egyik szomszédasszonnyal. Ezt sosem ismerte be, de anyám nem tudott neki megbocsátani. Alig egy évvel a válásuk után anyám férjhez ment, de a mostohaapám látni sem bírt, így az anyai nagyszülőkhöz kerültem. Hogy apám miért nem vett magához, azt nem tudom, ő ugyanis nem nősült meg újra. Az új házasságban anyám szült egy fiút. Az öcsi alig volt négy-öt éves, amikor meghalt az apja. A gyászév letelte után a szüleim ismét összeházasodtak. Még ma is azt mondják, hogy apám kutyahűséggel ragaszkodott anyámhoz. Így esett, hogy az öcsémet az apám, engem pedig a nagyszülők neveltek.

Felnőttként sokszor gondolkodtam rajta, miért nem vettek magukhoz, amikor ismét összekerültek. Jó néhányszor rá is kérdeztem, de anyám mindig azt válaszolta, hogy a nagyszülők belehalnának, ha elvenne tőlük. Az igazat megvallva, nagyiék valóban mindent megtettek értem, én pedig inkább őket éreztem a szüleimnek. Mivel a mostohaapám utált, amíg élt, nem is jártam hozzájuk, az öcsémmel igazából nem volt semmilyen kapcsolatom. Időnként anya eljött a nagyiékhoz, a születésnapomra ajándékot hozott, de ennél többre nem telt a szeretetéből. Egy alkalommal azt mondta, amikor rám néz, apám hűtlensége jut eszébe, ezért talán jobb, ha nem élek velük. Befejeztem a szakközépiskolát, leszolgáltam a katonaságot, megnősültem, és született egy fiam meg egy lányom. Már megvoltak a gyerekek, amikor hirtelen meghalt az apám. A szüleim második házassága egyébként huszonkét évig tartott, apám egy szlovéniai vállalat itteni képviseletét vezetve felküzdötte magát a jómódúak közé — háromszintes családi házuk volt, néhány versenylovuk, hétvégi házuk Bezdánnál, a Duna-parton.

Anyám ezután nem ment férjhez, az agglegény öcsémmel élt. Apám halála után vártam, hogy a hagyatéki tárgyalásra engem is elhívjanak, de nem jelentettek be jogos örökösként. Tudom, nem szimpatikus gesztus, ha az ember kéri a jussát, viszont nekem is van két gyermekem, és mégiscsak én voltam az apám fia, nem az öcsém. Néhányszor felhívtam anyát, de sosem felelt meg neki az időpont a beszélgetésre. Egy alkalommal az öcsém vette fel a telefont, és indulatosan azt mondta, a jóistenhez forduljak segítségért, merthogy mástól úgysem kapok. És hozzátette még, hogy apám biztosan tudta, miféle ember vagyok, ezért nem hagyott rám semmit. Hát, ez a megjegyzés annyira szíven ütött, hogy napokig nem tudtam magamhoz térni. A feleségem és a gyerekeim is mondták, ne törődjek az egésszel, de az ördög nem hagyott nyugodni. Tudja, nem az anyagiak miatt, hanem inkább azért, hogy legalább a halála után nyugodt szívvel mondhassam, az én apám volt, én voltam az elsőszülött — és az egyetlen — gyermeke.

Néhány nap múlva, amikor egy kicsit megnyugodtam, elmentem hozzájuk. Az öcsém még nem jött meg a munkából, erdőcsőszként dolgozott. Anyám az udvaron fogadott, néhány mondat után azonban felemelte a hangját, majd szó szót követett. Az öcsém a parázs vitára ért haza, és amikor meghallotta, hogy hangoskodunk, levette válláról a puskát, és lőtt. Én háttal álltam, anyám látta, hogy mire készül, ezért elém állt. Később, a tárgyaláson őszintén elmondta, nem engem szeretett volna megvédeni, csak nem akarta, hogy a fia miattam kerüljön börtönbe. Mégis oda került, három évre ítélték el gyilkossági kísérlet miatt. Enyhítő körülményként azt vették figyelembe, hogy hirtelen felindulásból követte el a tettét. A golyó olyan szerencsétlenül érte anyámat, hogy három műtétre volt szüksége, mire talpra tudott állni. De még így is segítségre szorul, nem tudja ellátni magát. Nálunk élt, amíg az öcsém a büntetését töltötte. Az idén februárban engedték ki, anyám néhány nap múlva már vissza is költözött a házukba. Egyetlen jó szó nélkül. Amikor lekísértük a taxihoz, csak ennyit mondott: Na, szervusztok! És azóta nem jelentkezett. Eleinte naponta hívtam, viszont sosem vette fel a telefont. A gyerekek néhányszor elmentek hozzá, de nem engedte be őket. Az évtizedes gyűlölködés őt is végérvényesen megmérgezte.

A nyitókép illusztráció (Depositphotos.com)