home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Évszázados történet
Mihók Anikó
2014.02.11.
LXIX. évf. 7. szám
Évszázados történet

Beszélgetés Engi László nyugalmazott tanítóval — Néhány hete Csókán vendégeskedtünk a kilencvenéves Engi Lászlónál. Laci bácsi a Törökkanizsa községbeli Rábén született és nőtt fel. Aki ismeri, tudja: ő bizony soha sem fogy ki a mesélnivalóból. Tanítói múltja révén mondandójával hosszú időre képes lekötni hallgatósága figyelmét. Velem is ez történt...

Sokat mesélt gyermekkoráról, a Rábén töltött évekről, a háborúról, és persze arról is, hogyan sodorta az élet egyre távolabb a szülőfalujától. A hosszú évek alatt megélt élmények mindmáig élénken élnek emlékezetében, pontosan emlékszik minden helyszínre, névre, történetre. Hangulatos kis házi könyvtárában órákig beszélgettünk.

Hogyan emlékszik vissza a Rábén töltött évekre?

— A szüleim kübekháziak voltak. Édesapám 1914-ben megnősült, és átköltözött Rábéra, az édesapja által vásárolt házba. Rábé mintegy három kilométerre található Kübekházától. Akkor még mindkét falu Magyarországhoz tartozott. Apám borbély volt, és mesterségét egészen haláláig űzte. Gyermekkorom nagyon érdekes volt. Kübekházán nyolc hold földet örököltünk. Közben meghúzták a határt, kettősbirtokos igazolványt kaptunk. Amikor ötéves lettem, anyám beíratott a kübekházi óvodába. Szombaton a nagybátyám biciklin vitt el a határra, és elkiabálta magát: „Sógor, itt a gyerök!” A káplár akkor átengedett, én meg hazaballagtam. Rábé a magyar határ mellett van, az utolsó sor — ahol tizenhárom ház áll — harmadik házának kapubejáratánál ütötték le határkarót. A kocsiút Magyarországhoz, a gyalogjárda viszont Szerbiához tartozott. A házsor végétől hat méterre volt a magyar őrház, a szerb pedig húsz méterrel távolabb. A magyar őrházban két határőr dolgozott — ők Kübekházából jártak le —, és a kettősbirtokos igazolvánnyal rendelkezőket engedték át. A szerb oldalon kilenc-tízen dolgoztak, egy káplár volt a vezetőjük. Őket az apám borotválta, ezért gyerekkoromban abban a kiváltságban volt részem, hogy gond nélkül járhattam át a határon.

Rábén kezdtem el elemi iskolába járni — egy évvel korábban, mint kellett volna. Az első tanítóm az egyházaskéri származású Farkas Péter volt, aki sajnos csak egy évig tanított, mivel vissza kellett mennie szülőfalujába. A második osztályt egy Smitt vezetéknevű, Veprődről érkezett tanítónál kezdtem el, ám ő sem tartózkodott sokáig Rábén: megbetegedett, és eltiltották a tanítástól. A harmadik osztályt Milovan Jovanovićtyal kezdtük el szerbül, mely nyelven — mivel színmagyar faluban éltünk — meg sem tudtunk szólalni. Abban az időben a tankönyvek lapjainak fele szerb, fele magyar nyelvű volt. Jovanović sem tanított sokáig. A harmadik osztály második félévében Lendváról érkezett hozzánk Kovács János református tanító és tiszteletes. Őt a falu űzte el, mivel megszidott bennünket, amiért dicsértessék!-kel köszöntünk. Azt tanította, hogy a jó napot! a legszebb köszönés, és ezen igencsak felháborodtak a faluban. Azt beszélték, hogy a gyerekeket elidegeníti a vallástól. Negyedikben érkezett Hugyera Albert cseh származású, lukácsfalvi tanító, és ő már hosszabb ideig maradt nálunk.

Elvégeztem a régi Jugoszláviában kötelező négy elemit. Szerettem iskolába járni, ezért apám megkérte a tanítót, hogy továbbra is jelen lehessek a tanításon — így háromszor jártam negyedik osztályba. Akkor már én voltam a vigyázó. Megesett, hogy amíg a tanító odavolt kártyázni, addig én oktattam a többieket. Az apám aztán engem is bejelentett borbélynak, én azonban még tanulni szerettem volna. A vegyészet érdekelt, az iskola viszont Sopronban volt, és a szüleimnek sem volt annyi pénze, hogy ott taníttassanak. Így történt, hogy miközben otthon borbélyinasként voltam bejelentve, addig Szegeden végeztem el a polgárit.

Hogyan lett tanító?

— A német megszállás idején egymás után nyíltak az iskolák. Nálunk akkoriban tanerőhiány volt. Az idősek vagy elmenekültek Trianon idején, vagy nem tettek esküt, és nem taníthattak. Az akkori hatalom orvosolni szerette volna ezt a helyzetet, és pályázatot írt ki polgárit elvégzettek számára segédtanítói állásra. Nagykikindára jártam főgimnáziumba, behívatott az igazgató, és javasolta: menjek el erre a tanfolyamra. Ezután két hónapig hospitáltam. Az egyik hónapot Oroszlámoson, a másikat Nagykikindán töltöttem. Amikor befejeztem, Nagybecskerekről kaptam értesítést, hogy menjek tanítani Jarkovacra, azaz Árkodra. Akkor még azt sem tudtam, hol található ez a helység. Aztán kiderült, hogy Közép-Bánátban. 1943 novemberében kerültem oda. Én voltam ott az első magyar tanító. A fényképeken is látszik, hogy szegény sorsú gyerekek éltek a településen, mezítláb, rongyosan jártak iskolába. Az ott élő 25-30 magyar család mind béres volt. Amikor elkezdtem tanítani, 25 diákom volt: négy másodikos, egy harmadikos, a többi mind elsős. A legényeket és a lányokat nótára tanítottam. Árkodon már sportoltam is. A magyarok nem foglalkoztak sporttal, a németek nagypályás kézilabdát játszottak, a szerbek meg hálólabdáztak és fociztak, igaz, ők is csak kedvtelésből. Senkit sem buktattam meg, azt gondoltam, a gyengébbek majd a következő évben megerősödnek, felzárkóznak. A szünetben hazajöttem, az apám azonban nem engedett vissza, mert túl közel volt a front.

Amikor bejöttek az oroszok, kivezényeltek minket a vasútra. Nekünk kellett kicserélnünk a talpfákat. Majdány fiataljai, idősei mind-mind dolgoztak. Apámhoz járt borotválkozni egy Ljubo nevű utász, aki írnoknak nevezett ki. Az volt a kötelességem, hogy felírjam, ki és mennyit dolgozott a vasúton. 1941 decemberében törökkanizsai sorozásra kaptunk behívót. Néhány társunkat elvitték Versecre, mi pedig ott maradtunk az akkori Cseszkó-kocsmában, az volt ugyanis a „laktanya” (ma a helyi közösség épülete). Minket Szerbkeresztúrra vezényeltek, és az erdőben fát irtottunk. Egyszer csak felszólítást kaptam, hogy azonnal menjek haza Rábéra.

Közben sor került az első választásokra. Törökkanizsán, Kikinda járásban T. Szabó György volt a kommunista jelölt, az ő kortesei voltunk. Jártam a kikindai magyar falvakat, és beszédet tartottam az ifjúság nevében. Miután a jelöltünket megválasztották, engem is beválasztottak a nagybecskereki körzeti népbizottságba ifjúsági tagnak. 1945-ben vittek el bennünket Újvidékre megszavazni Vajdaságot.

Miután hazajöttem, Padéra neveztek ki tanítónak, majd Törökkanizsára kerültem. 1946-ban rukkoltam be katonának, és Majdányra helyeztek. A rábéi tanítót berendelték Törökkanizsára, ezért ott is nekem kellett tanítanom. A tanév végén azonban engem is oda helyeztek át. Akkor már foglalkoztam színdarabokkal is, az elsőnek Egy fertály föld volt a címe, s a későbbi feleségem, Szöllősi Balog Ilona is szerepelt benne. Év végén kineveztek a csókai elemi iskola igazgatójának. Csókán akkoriban nem igazán beszélhettünk kulturális életről. A régi királyi Jugoszláviában tilos volt magyar művelődési egyesületet létesíteni, ám amikor Csókára kerültem, már engedélyezték, úgyhogy meg is alapítottam a József Attila Magyar Művelődési Egyesületet. Számos színdarabot vittünk színre, és mindegyiket telt ház előtt mutattuk be. Annak ellenére, hogy a szerb művelődési egyesületnek színvonalas színjátszó csoportja volt, az ő fellépéseiken a nézőtéren csak néhány sor telt meg. Kérték is, hogy egyesüljünk velük, mivel azonban akkor kezdtünk fejlődni, ezt nem akartam megtenni. Be is hívattak a törökkanizsai járási hivatalba, és azzal vádoltak, hogy szét akarom választani az ifjúságot. Áthelyeztek hát Szerbkeresztúrra, majd hamarosan Hódegyházára kerültem. Ott hat évet töltöttem el, és művelődési egyesületet, futballcsapatot, valamint táncoktatást is szerveztem. 1960-ban visszakerültem Csókára, 1962-ben pedig a húsgyárban kezdtem el dolgozni. Közben politikai okok miatt elítéltek, azt híresztelték ugyanis, hogy — mivel Magyarországra jártam a rokonaimhoz — kém vagyok. A vádak persze hamisak voltak. Nem tiltottak ugyan el a tanítástól, én mégsem akartam visszamenni a tanügybe, inkább a beszerzési osztály főnökeként dolgoztam a gyárban huszonhárom évig. A sport és a kultúra terén azonban tovább folytattam a munkát. A Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesületnek 1969/70-ben alapító tagja voltam, 1942 óta tűzoltó vagyok, tekeklubot alapítottunk, tekepályát építettünk, kosárlabdaklubot is vezettem — a szerb ligáig jutottunk el. 1986-ban vonultam nyugdíjba.

Szokott-e hazajárni a szülőfalujába?

— Rábéra már csak mindenszentekkor megyek, ott vannak ugyanis eltemetve a szüleim. A nővérem nyolcvanhat évesen, anyám pedig nyolcvannyolc évesen halt meg. A nővérem családja még ma is Rábén él.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..