Noha a félsziget legendás echóját már régóta egyáltalán nem reflektálják vissza az apátság falai, annak tövében és környékén — pedig évről évre egyre hömpölygőbb a vendégáradat — még mindig sikerül találnunk rendhagyó (érintő)pontokat. Az egymásba kapaszkodó és gondosan megjelölt túraösvények mentében például. Ilyenkor viszont kihívássá avanzsálódik, hogyan és miként ne futni ki a rendelkezésünkre álló néhány órácskányi időből. Lévén a katamarán napszentületkor is pontosan indul a kikötőből…

A Balaton-felvidéki Nemzeti Park fontosabb részterülete a Tihanyi-félsziget is (1997 óta), mely területen 1952-ben jött létre Magyarország első tájvédelmi körzete. „A szubmediterrán jellegű, száraz, meleg térségek közvetlen szomszédságában vízi és mocsári élőhelyek találhatók. Az élő természeti értékek mellett Tihany hírneve elsősorban sajátos földtörténeti múltjának, geológiai és geomorfológiai nevezetességeinek köszönhető. Az egykori utóvulkanikus működéshez kapcsolódó formakincs (Szélmarta sziklák) rendkívüli gazdagsága miatt 2003. július 1-jén a félsziget Európa Diplomát kapott” — olvasható a tanösvény mentében kihelyezett információs pannókon.

Az említett kitüntetést 1965-ben hozta létre Strasbourgban az Európa Tanács, a kontinens természeti örökségének megóvása érdekében. A tízévente felülvizsgált diploma a helyszíneken folyó természetvédelmi munkát is elismeri.

Mint utóbb kiderül(t), alkalmi vonulásunkat ezúttal a megközelítőleg 13 kilométer össztávú Lóczy Lajos sétaút ötödik állomáshelyén indítottuk. 204 méter tengerszint feletti magasságon. A teljes útvonal egyébként a tihanyi hajóállomástól a helyreállított, középkori apáti templomig vezet. A tanösvénynek — „mellesleg” anyaországunk első, természetvédelmi bemutató céllal létesített sétaútjának — Lóczy Lajos (1849—1920) geológus, földrajztudós, a magyar turistáskodás lelkes támogatója volt a névadója.

A Tihanyi-félsziget belsejébe merészkedőket egyébként két tó is köszönti. A Belső-tó martján a Levendula Ház Látogatóközpont, a nemzeti park bemutatóhelye épült fel, a Külső-tó és környékének vadregényes panorámája viszont egy, az Apáti-hegyen (216 m) emelt kilátóból élvezhető teljességében. Az Őrtorony nevet viselő kilátót 2016. november 2-án adták át rendeltetésének az őslevendulás melletti tisztáson.

„Az építmény organikus anyagokból az egykor ott található római őrtornyokat idéző formában készült, fa és helyi terméskő felhasználásával. Az építmény szerkezete szimbolikus, őselemekre, természetre is utaló tagozódású. Négy terméskő oszlopa a vasbeton teherhordó maggal és a vasbeton pihenőlemezekkel a földet jelképezi. Falépítménye az erdő világát idéző faszerkezet. A kilátószint nagyobb konzolos kiülése a látogatót a végtelen térbe emeli, elszakítva a földtől, a levegőégbe; ez a szint a levegőről szól. Így jelen van a négy arisztotelészi őselem: a föld, amelyből a kilátó kinőtt, a bazalttufa a vulkán tüzéből, lávájából, a levegő, mely a látogatót a kilátós szinten körbeöleli, és a víz, a körülöttünk végtelenül elterülő Balaton.”

A kilátót magunk mögött hagyva egyelőre a tanösvény „végállomása” vala a kijelölt cél. Egy XIII. századbeli templomrom, mely — hála a Gondviselőnek, illetve a jóakaratú embereknek/közösségeknek — ma is betöltheti szakrális funkcióját. Az építmény homlokzatán fellelt emléktáblák tanúsága szerint hajdan a tihanyi apátnak alárendelt Apáti falu is itt állt. Csak aztán jött a török hódoltság, no meg az azzal járó pusztulások, elnéptelenedések…

Röpke pihenő, illetve egy terven kívüli tarisznyázás. Mert bármennyire is hihetetlen, az arrafelé barangolókra is volt gondjuk a hely gondozóinak. A kőfalak tövében lévő stégen szódavíz és különféle (gyógy)növényekből készült szörpök voltak kihelyezve. Árus, biztonsági kamera sehol! Csupán néhány aprócska kérés: a használt műanyag poharakat dobjuk a hulladékgyűjtőbe, az esetleg magunkkal vitt portéka árát pedig tegyük a becsületkasszába. Igen, arrafelé így (is) működnek a dolgok!

A „visszaút”, mármint a tihanyi kikötőbe, a korábbi esztendőkben már abszolvált érintőpontok (Óvár, Barátlakások…) mentén történt. Teljessé téve mindezt egy gasztronómiai randevúval is. Alkalmi törzshelyünkön. Magát a helyszínt természetesen etikátlan volna megneveznem. Legfeljebb annyit mondhatok el róla, hogy maradéktalanul egyezem a betérőket köszöntő, diszkréten bátorító mottónak választott sorokkal:

„…minden egyéb alkalmatlanságot elvisel az ember, de ha a hasa korog, bizony minden ízetlen…”

(Zrínyi Miklós)