A Mohács környéki, sombereki ember Csele-patak vidékéről szóló gondolatait a Kossuth rádió jóvoltából hallgathattam meg a magyar kultúra napján. „Az elhagyott bölcsőhely arra késztetheti az embert, hogy mégiscsak többet gondolkodjék önmagán, mint illő lenne, hogy egy kicsit derűvel is foglalkozzak; a bölcsőhely számomra legalábbis az egész életnek a meghatározó sugallója. A szenvedést megfejteni az olyan létfeladat, amelyről én már nem tudok leszokni!”
Kalász Márton Kossuth-díjas költőnk — kivel nyolcvanadik évünkben járunk — gondolata késztetett e sorok megírására, szinte arra kényszerítve, hogy vessek számot arról, hogy a víz, a föld és a lég összefüggéseinek mibenléte mennyiben határozta meg életem. Mert a magamfajta ember vízből lett, s vízzé lesz talán, ha szárnyára veszi az örökkévalóság...
Aztán az, hogy immár az Újvidéki Rádió is a hatvanötödikbe lépett — hogy magam is, barátomhoz hasonlóan, egy kicsit derűsen fogalmazzak —, mennyiben járult hozzá, hogy hallgatósága között jócskán van olyan „éhenkórász”, akinek a folyóval és annak gyümölcseivel történő foglalkozása mégiscsak a másodlagos kategóriába tartozott, s mint ilyen, életélményeinek megörökítése nemigen tarthat érdeklődésre számot.
Annak, hogy olvasómnak nem a halak téli lelkivilágáról írok, hanem a magamét boncolgatom, trancsírozom lelkiismeret-furdalástól űzetve — ára van, még ebben a megveszekedett tájtérben is. Mindent kukába lehet dobni, némi akarattal az összes szenvedélybetegség nyakára lehet lépni, csupán egy valami független tőlünk: annak a batyunak a tartalma, melyet bölcsőhelyünk a hátunkra akasztott volt, amikor felszólított minket: „...kelj fel, és járj!” A többi szenvedés dolga volt, az tette azzá a ki?, mikor?, hol?, kivel?, miért?, mi módon? magánzóját a szenvedés megfejtésének létfeladatához.
A horgászati közíróság első lépései Bácska—Baranya összefüggésben költőbarátom szavai nyomán kezdtek foglalkoztatni a közelmúltban. Az, hogy mint újságírói kategória, műfaj mikor és hol lépett a nyomtatott sajtóba, valamint hogy a rádió, illetve a televízió mikor fedezte fel létjogosultságát. Belepistulnak, ha lejegyzem: csupa unalomból vetettem papírra a Vörösmart alatti Szúnyog csárda kies környékén megejtett csukázásunkat, s azt gombosi tanítóként megküldtem 1956-ban a Magyar Képesnek Zágrábba Malušev Cvetko, alias Kiss Flórián főszerkesztőnek. A további ténysorolás nincs ínyemre, mert dicsekvésnek hatna, és erre semmi szükség. Aztán a Zombor és Környéke című újságban Vlah Jancsi állt elő ötletekkel, majd Polyvás Jóska megboldogult barátommal a Dunatájban fejtettük ki bővebben a vizek bölcsőjének kincseiről szóló tudósításainkat. Közben kapcsolódott az Újvidéki Rádió, mert már akkor ott rontottam a levegőt, s a televízió cseperedése is beleszólt abba, hogy a turistacsalogató horgászműsorok pénzt hoznak a konyhára. A Magyar Szóban Szántó Zoltán kolléga éppen három évtizede indította útjára a rovatot, a későbbi Víztükröt.
Örökölt betegségem, a vizek és azok lakóinak imádata nekem mindig csupán költséget jelentett. Ezért gondoltam, hogy az idén — ha a Magasságos is megsegít — még egyszer megismételném azt az éjszakai horgászatot, amelyen a balatoni kecskekörmök és a Tihanyi-kút utódlói szinte álluk esett módon figyelték, hogy egy bezdáni ürge egyes-egyedül miként csinál hajnalt a tó legmélyebb pontjainak egyikén történő ücsörgéséből. A hetvenes évek története ez, mikor a Vénusz a balatoni éjszakában az üstököm mellett utazott a maga útján, s beevezéskor fénytájolási manővereim segítettek mindabban, amitől a félsz hátrább marad az agarakkal. Miközben a két tiroli fás, taposott küsz szerelékem oly műszernek mutatkozott, hogy hajnalodván a világítótorony melletti népségnek illendően bemutatkozhattak fogasaim nagyjai a halak erdejéből.
Ezt a feledhetetlen, egyszer volt szenvedésmegfejtést szerettem volna az idén megismételni, netán mások segítségével birtokába jutni annak a kegyelemnek, melyben csupán a kiválasztottak részesülnek. Ám úgy látszik, hogy az egészből nem lesz semmi, mert Tihany fölött viharfelhők gyülekeznek, s villámló tekintetük kiírja az égkékre: TILOS! És tilos lesz élőhallal csalizni, a haltartó szákot tessék elfelejteni, és ha a horgászás nem megokolt, akkor a büntetés sem maradhat el. Az étkezésre kifogott halat kíméletesen, már kiemelésének pillanata után el kell pusztítani, s mindez napvilágnál történhet csupán.
Nekem szerény jutalmul marad hát a lehetőség, hogy elutazzam bölcsőhelyemre, annak is a Bádog utcai házába, hogy halízrét főzzek. Aki nem ismerné nagyanyám egykori kedvencét, annak elárulom: ez krumplileves, sok hagymával megaljazva.
