home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Ész vagy szív
Perisity Irma
2005.10.11.
LX. évf. 41. szám

A beszélgetés egész ideje alatt az volt az érzésem, hogy egy jól rendezett - a háború utáni években divatos - népszínművet nézek valamelyik falusi amatőr társulat előadásában. A kétkedés minden bizonnyal kiült az arcomra is, mert a férfi kissé sajnálkozva, kissé sértődötten, kissé oktatóan magyarázt...

A beszélgetés egész ideje alatt az volt az érzésem, hogy egy jól rendezett - a háború utáni években divatos - népszínművet nézek valamelyik falusi amatőr társulat előadásában. A kétkedés minden bizonnyal kiült az arcomra is, mert a férfi kissé sajnálkozva, kissé sértődötten, kissé oktatóan magyarázta: nekünk az a bajunk, hogy túl keveset tudunk egymásról. Mert bizony még ma is vannak olyan zárt közösségek, ahol az íratlan szabályoknak sokkal nagyobb jelentőségük van a közösség tagjai számára, mint az urbánus környezetben élők gondolnák.
- A lányom most 22 éves, mondja bevezetőül. Három évvel ezelőtt szavamat adtam önmagamnak, hogy a sírba viszem magammal életünk történetének gyökereit. De mint eddig már annyiszor az életben, nem tudtam, az eszemre vagy a szívemre hallgassak-e. A gyötrődéseimnek e rovat lett az eredménye, de nagyon kérem, még véletlenül se történjen utalás arra, honnan származom, mert ez az adat sok mindent elárulna. Én pedig nem akarom feldúlni a lányom életét, hiszen az egész életemet arra tettem fel, hogy ő boldog legyen. Ezért is hagytam ott a tanyavilágot, pontosabban azt a világot, amelyben minden olyan valószínűtlen, mintha nem is ezen a világon történne. Talán nevetségesnek tűnik, de itt a városban most időnként annyira hiányzik az eredeti környezetem, hogy szinte fáj a hiánya. A feleségem sokszor mondja, hogy néha az az érzése, mintha egy marslakóval élne, annyira elüt a véleményem, a viselkedésem a szokványostól. Persze, ez csak időnként fordul elő, amikor az emlékek olyan erővel törnek rám, hogy szinte belebetegszem. Egyébként úgy élünk itt a városban, mint sok más munkáscsalád: gürcölünk, mérgelődünk, szidjuk a rendszert, a politikusokat, számolgatjuk a szerény keresetet, hogy mindenre jusson: rezsire, kosztra, a lány egyetemi költségeire. Csak én élek valamiféle kettős életet: az emlékeim és a valóság között.
A városi fiatalok bizonyára nem osztoznak a véleményemben, mert én azt mondom, hogy életre szóló barátságok csak olyan környezetben alakulnak ki, ahol a gyerekek és a szülők közt nincs igazi kommunikáció, ahol az apró, majd később jelentős titkokat csak egy jó baráttal lehet megosztani. A mi barátságunk pontosan ilyen volt. Igaz, hogy ő egy nagyon tehetős család egyetlen fiúgyereke volt és az apja nem is nagyon szeretett engem, de mi annyira összetartoztunk, hogy ha kellett volna, a szó szoros értelmében bármit megtettünk volna egymásért. A tanyavilágban csak egy négyosztályos elemi iskola volt, oda jártunk mindketten, együtt tanultunk disznópásztorkodás közben. Mindketten nagyon féltünk az apjától, aki egy izgága, verekedős, végtelenül erőszakos, öntörvényű ember volt. Gondolhatja, a kilenc tanya közül mindegyikben volt már villanyáram, egyedül az övében nem. Pedig ő vezethette volna be a legkönnyebben, annyi pénze lévén, mint a pelyva. De mindig azt mondta, ő nem engedi meg, hogy az új világ megmérgezze az életüket. Ezért a barátom petróleumlámpa mellett tanult, vagy eljött hozzám. Én folytattam az iskolát, igaz, naponta kilenc kilométert gyalogoltam, hogy befejezzem a nyolc osztályt. A barátomat az apja nem engedte iskolába, azt mondta, az ő fajtájának annyi elég, ha alá tudja írni a nevét, a többit megveheti, ha akarja. Így nőttünk fel és a barátságunk egyre szorosabb, őszintébb lett. Mindketten megértünk a sorozásra, és együtt is voltunk katonák. De mielőtt berukkoltunk volna, az egyik tanyát megvette egy falábú idős ember, akinek volt egy korunkbeli, csodálatosan szép lánya. Senki sem tudta, honnan jött, de nagyon ügyes mester volt: kocsikereket javított, lovat patkolt, borjakat segített világra jönni, egyszóval elfogadtuk. A barátom és a lány hamar szemet vetettek egymásra, persze erről senki sem tudhatott rajtam kívül. Az apja agyonverte volna, ha megtudja, hogy teszik neki a senkiházi lánya. Istenem, de sokat falaztam nekik! Tudja, ez egy olyan szép, nagy szerelem volt, hogy már az is élmény volt, hogy nézhettem őket. Elmentünk katonánk, de a lány szavát adta, hogy hazavárja a barátomat. Így is történt. A leszerelésünk után megbeszélték, hogy összeházasodnak, csak az volt a probléma, hogyan közöljék a barátom apjával. Én azt mondtam, az volna a legjobb, ha elvinné haza a lányt és ketten mondanák el, hogy nem tudnak élni egymás nélkül. Így is történt. Csak az apja maradt hű önmagához: amikor a barátom közölte vele, hogy nősülni akar, az apja ráköpött a lányra, a megterített asztalt pedig a fiára borította. Összeverekedtek, az anyja alig tudta kiszedni a barátom kezéből az apját. A lány időközben elszökött a házból, ijedtében, elkeseredésében hazaszaladt. Utánament a barátom, javasolta, hogy szökjenek meg a tanyáról, de a lány úgy érezte, a barátom nem állt ki a szerelmükért úgy, ahogy kellett volna, hát azt mondta, nem megy vele sehová, mert nem számíthat rá az életben komolyan. Pedig akkor már terhes volt.
Másnap éjszaka a barátom eljött hozzám elköszönni, nem tud otthon maradni, majd valahogy feltalálja magát, vallotta. Sírtunk mindketten, mint a gyerekek. Elment. Még az apja temetésére sem jött haza, azt hiszem, az anyja sem tudta, hol kóborol a nagyvilágban. Csak miután elment, mondta a lány, hogy terhes és elhatározta, öngyilkos lesz, nem tudja elviseli azt a szégyent, amit egy törvénytelen gyerek jelent. Napokig gondolkodtam, hallgassak-e az eszemre. Úgy éreztem, a barátomnak tartozok annyival, hogy felneveljem a gyerekét, hát megesküdtünk. A feleségem belehalt a szülésbe, mert a tanyán nem volt bába, de a kislány életerős, egészséges baba volt. Hát neki szenteltem az életemet anélkül, hogy bárki tudta volna, nem is én vagyok az apja. Az édesanyám és a húgom úgy szerették a lánykát, mint egy kis angyalt, de ő valóban olyan is volt, igazi szépség, igazi szerelemgyerek. Amikor iskolás korú lett, úgy döntöttem, városba költözök, hogy neki normális életet biztosítsak. Itt ismertem meg a második feleségemet, aki elfogadta a lányomat és sikerült egy normális családot alapítanom. Három évvel ezelőtt, amikor a lánynak Belgrádban lakást kerestünk, összefutottam a barátommal, tiszta véletlenül. Hajón dolgozott és valamilyen papírokat kellett neki beszerezni, ezért járt ő is Belgrádba. Én tiszta szívből örültem a találkozásnak, kész voltam még arra is, hogy elmondjam, van egy lánya. De amikor elkezdtem mesélni, hogy elvettem feleségül a lányt, olyan dühös lett, hogy nekem rontott, a resti vendégei előtt leordított, árulónak, szemétnek nevezett, hallgattam hát. Szó nélkül váltunk el. Egy hét múlva az újságban olvastam, hogy öngyilkos lett. Még a temetésén sem voltam, azt sem tudom, hol nyugszik. Rettentő sokáig kínozott a kérdés, elmondjak-e mindent a lányomnak. Választanom kellett: a szívemre vagy az eszemre hallgassak-e. Valójában nem tudom, a szív vagy az ész győzött-e, de én elhatároztam, hogy a lányom boldog lesz, olyan ember, akit nem gyötör a múlt árnyéka. A kétség az enyém, hogy helyes-e a döntésem, de ezt vállalom.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..