Ha történetesen a korai középkorban élnék, vajon mit csinálnék, mit viselnék, miben laknék, milyen sorsom volna? — merült fel bennem a kérdés, miközben a magyarkanizsai Ősök Hangja egyesület tagjaival megbeszélt interjúra igyekeztem. A csapatnak nemrégiben zárult le egy nagyon sikeres kiállítása a nagybecskereki múzeumban, kíváncsiak lettünk, kik ők, és mivel foglalkoznak.
— Az ősi hagyományokat szeretné megőrizni, átadni a fiataloknak a 2019 decemberében megalakult egyesületünk — kezdte a bemutatkozást Vázsonyi Tibor elnök. A kérdésemre válaszolva pedig a következőket mesélte: — Azt gondoljuk, hogy abban az időben a nők el voltak nyomva, pedig ez nem igaz. Szinte egyenlő értékűek voltak a férfiakkal, tanulhattak, harcolhattak, vagy ha családot alapítottak, otthon maradhattak. Minden falunak létezett egy úgynevezett aranyasszonya, aki irányította a közösséget, vallási vezető meg orvos volt, és ő mondta meg, hogy mikor milyen munkákat végezzenek. A szülő nőket megkímélték. A rimalányok betegeket, gyerekeket gondoztak vagy az állatokat gyógyították. Ezek mind elismert, megbecsült szakmák voltak.
Az egyesület elnöke elmesélte, hogy a pusztai lovas népek, pontosabban törzsek nagy része egy nagy családhoz tartozott, a hunokhoz, mind egy tőről fakadtak, és ezt pontosan tudták. Bár háborúztak egymás között, ha külső ellenség tört rájuk, összefogtak ellene. A törzsfő nem meghódította, hanem összekovácsolta őket.
Szalma Tamás bőr- és lemezpáncélkészítő-mester keze alól jurta, korhű páncélok, íjak, nyilak kerülnek ki.
— Tíz évvel ezelőtt elkezdtünk lövöldözni a történelmi pusztai íjakkal, így hoztuk létre annak idején a Magyarkanizsai Íjászkört. Ezáltal sikerült megismernem és kialakítanom egy olyan baráti kört, főleg magyarországiakkal, amely segített abban, hogy elinduljak ezen az úton. A szakmámat illetően géplakatos vagyok, saját magam csinálom a szerszámot, mellyel a bőrt kipréselem, aztán a lemezt, melyből hajdanán a páncél készült. Ez hozta magával a múltat, a történelmet. Megkerestem, milyen is lehetett az a valamikori ember, milyen ruhát, fegyvert viseltek a hunok, a magyarok, az avarok, a törökök, az asszírok, a tatárok, hiszen mindegyiknek más-más íjai voltak. A pusztai emberekre jellemző, hogy a lovon háttal megfordulva rálőnek az ellenségre. Ezekben a kicsi íjakban hatalmas erő van, lovon könnyen lehet használni őket, nem úgy, mint az egykori hosszú, európai íjakat. Az a célom, hogy minél jobban megismertessem az emberekkel a belső-ázsiai lovas népek nomád kultúráját, művészetét, hagyományát a viseletük által, nemcsak a katonákét, hanem a hétköznapi emberekét, a nőkét, a gyerekekét is.
Az őszi nap-éj egyenlőség ünnepsége
— Érdemes ezeket a dolgokat átadni a fiataloknak, hátha meghallják, ezért is Ősök Hangja az egyesület neve. A páncélok nem beszélnek, mi próbálunk helyettük — fogalmaz Apró Károly alelnök. — A nagybecskereki kiállítás előtt meghívtak bennünket az adai Cseh Károly Általános Iskolába a VII. és a XII. század közötti időszakot bemutató harcászati és életmódtárlatunkkal. A gyerekek nagyon élvezték az előadást és a bemutatót, hiszen a mi kiállítási tárgyainkat meg lehet fogni, kezükbe adjuk a szablyát, a dárdát, a páncélt, a fokost, felpróbálhatják a süveget, fel lehet ülni a nálunk készült lovak egyikére. A feleségem szülőházában van a műhelyünk és a raktárunk, ebben a családi házban szeretnénk majd egy állandó kiállítást összeállítani.
Kiállítás a nagybecskereki múzeumban
A középkori harcos rekonstrukciója című kiállításukat közösen szervezték a nagybecskereki Népmúzeummal. Eredetileg májusban nyílt volna meg, viszont a koronavírus-járvány miatt „csúszott” a rendezvény, így november 1-jétől december 27-éig lehetett megtekinteni. Felállítottak egy autentikusan berendezett mongol jurtát, mellette tíz páncélt, tíz öltözet ruhát, valamint vitrinekben nyílhegyeket, íjakat, felszerelést, edényeket. Tamás remekművei mellett a szabadkai Békésapáti T. Zsófia nemezelő közreműködésével, illetve a bogarasi Borsos Ferenc kovácsműhelyében készült nyílhegyeknek köszönhetően egy értékes kiállítást sikerült megszervezni — mesélik. A tárlat létrejötte Tamás ismeretségi körének köszönhető, hiszen az ő munkái keltették fel Aleksandar Šalamon régésznek, a nagybecskereki múzeum kurátorának az érdeklődését. Az összeállítás anyagát az önkormányzat támogatásával juttathatták el, emellett az a cég is segíti tevékenységüket, amelyben Tamás dolgozik, és egy helyi fatelep is.
Szalma Tamás a törökfalui általános iskolásokkal
— Megünnepeljük a napfordulókat és a nap-éj egyenlőségeket, a szertüzek gyújtásához sok fára van szükség. Az ősszel tömegesebben lehettünk jelen, a decemberi 21-ei téli napfordulót viszont csak zárt körben tudtuk megtartani, reméljük, az idén fogadhatunk majd közönséget — részletezte az elnök. — Emellett szeretnénk a magyarkanizsai és a környékbeli iskolákkal is kapcsolatba lépni, hogy a gyerekeknek bemutathassuk, hogyan éltek egykor az emberek. A kicsik Adán és Törökfalun nagyon élvezték, nemcsak a fiúk, hanem a lányok is. Szívesen toboroznánk tagokat a diákok közül, és a felnőtt érdeklődőket is várjuk. Az ez évi tervek között szerepel a Kanizsa és környéke a népvándorlás korában című interaktív kiállítás megrendezése is — ismertette elképzeléseiket Vázsonyi Tibor.
— Az egyesület Facebook-oldalán megtalálhatóak a kiállításon készült fotók. Nagyon remélem, hogy idővel több történésről tudunk majd beszámolni — veszi át a szót Apró Antal kommunikáció- és médiafelelős, aki Belgrádban él, nyelvtanár egy fővárosi magániskolában. — Most ismerkedünk a hasonló szervezetekkel, hiszen rengeteg ilyen van a környékünkön és Magyarországon is. A gyerekek mellett a fiatalokat is szeretnénk megszólítani, hiszen ez a korszak nagyon érdekes, bár elsiklunk felette, az iskolákban az ötödikesek szinte egy hónap alatt „átrepülik”. Pedig nemcsak a kor harci eszközei, hanem az életstílusa is több figyelmet érdemelne, sok mindent lehet az akkori népektől, emberektől tanulni.
Felvételek: @glas.predaka.osok.hangja
