Ez az élet rendje; a halottak nem beszélnek, nem maradt utánuk más, csak a csend. Könnyű és gyors a felejtés, a gyász is múlik, s egy idő után nincs több, mint a síremlék. Az is csak ideig-óráig, mert akárcsak a keresztfa, mely az utolsó útra kísér, úgy fakul, halványul, porlad el az élőkben az emlék. S, lám mégis itt vannak ők, s szólnak is hozzánk, de csak akkor, ha kérdezzük őket — ezért figyelnünk kell. Megsárgult régi levelek, újságcikkek, tanulmányok és regények, festmények, kőbe vésett szobrok, épületek, s emlékek, filmkockák és hangfelvételek, megannyi mód, megannyi eszköz, hogy újra szóljanak hozzánk, ők, kik már nincsenek itt.
Furcsa, s fájó ez a november, akárcsak mindegyik november; a késő őszi szélben, ködben és esőben, hirdetve mulandóságunkat, gyarlóságunkat, földi létünk esendőségét a térben és az időben. S ahogy a múltba révedünk, s önmagunktól kérdezve régi idők eseményeit felidézve jönnek elő ők is — akárcsak egy zuhanás az időben — egymás után, arra döbbenünk rá, hogy talán nem is ismertük, értettük őket igazán. Egy-egy apró momentum, egy-egy emlékkocka máshogy és máshogy áll össze az élő emberi agyban és szövetben, más értelmet nyer, mint egykoron, mikor átéltük és megéltük, s egy idő után minden más, összetettebb és komplexebb lesz, de visszahozni, visszacsinálni nem lehet többé sohasem. Félelmetes a felismerés, hogy ha hibáztunk, akkor már bizony túl késő azt jóvátenni, túl késő bocsánatot kérni, a temető csendje sosem válaszol.
A tépelődő emberi lélek emlékezik ilyenkor a múltra, sokszor talán önmagára, egykori énjére és lényére, mely az idővel más, talán jobb, talán rosszabb lett. Régi emlékképek — melyek egy részét át sem éltük — jönnek elő a kollektív tudatból e vériszapos tájról, egykori őseink képe, a lepörgő események réme — 1918 októbere és novembere, 1944 augusztusa és novembere, s látjuk, tudjuk, érezzük, hogy a XX. század még most is itt visszhangzik körülöttünk, s nem tudunk szabadulni tőle, bármerre tekintünk is...
A képrombolók pedig újra itt vannak közöttünk — mint egykoron Bizáncban —, s gőgösek és hataloméhesek; Újvidék már elveszett örökre, s most Szabadkán a sor — a Holdleány álma pedig megsemmisült a markológép rombolása közben. Akárcsak az ókori Egyiptomban, az Amarna-reform bukása után, a piramisokban és a templomokban, a málló emlékképeket levakarva és eltüntetve, úgy dolgoznak most e kései utódai az emberi nihilnek. Sokszor már úgy érezzük, csak a temető maradt utolsó menhelynek és mentsvárnak, ide talán nem ér el a „tervszerű modernizáció”, meg a romboló kifogás és a hazugság, hogy „ugye, haladni kell a korral”.
Bár az épületek összedőlhetnek, a helyükre újak épülhetnek, mindent azonban nem lehet eltüntetni, nem lehet mindent megsemmisíteni, kitörölni és elfeledtetni — a múlt mindig beszélni fog.
Még ha sötét van is és késő éjszaka, ha alszik is a város, ilyenkor, mindszentekkor, újra olvasható a Bácsmegyei Napló, Milkó Izidor — Baedeker, Munk Artúr és A repülő Vucsidol, a zenedéből pedig Lányi Ernő halk szava szól. Itt vannak mindannyian, felsorolni is nehéz őket, s nem is tesszük, elég, ha tudjuk és lelki szemünkkel látjuk, hogy az egykori Deák utcán verőfényes nappal ott sétál a tudós tanár — Toncs Gusztáv, s kicsit arrébb, a Szent István téren, a városháza tövében, a városépítő Bíró Károly szól hozzánk.
Mindszentek napján, az emlékek útvesztőjében, mi kései utódok tisztelettel emlékezve köszöntjük hát őket, az építőket és a teremtőket, a nagy elődöket.
