Doroszlón született. Szabadkára 1965-ben érkezett, amikor beiratkozott az egészségügyi középiskolába. Műtősnőként dolgozott a szabadkai kórházban 35 évig. Már asszony és kétcsaládos anya, amikor eldönti, hogy továbbtanul. Beiratkozik a budapesti Felsőfokú Népi Játék és Kismesterség Szakoktató Képző levelező tagozatára. A hímző-szakoktatói diplomáját még sikerül átvennie, de a viseletkészítőit ,,elmossa a miloševići rendszer, a káosz és a nincstelenség. Amatőr gyűjtőként több néprajzi pályázaton díjat nyer. 1990-től tagja a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaságnak, de ettől a civil szervezettől - még mielőtt az felbomlana - elpártol, amint Nagy István megalakítja 1995-ben Topolyán a Vajdasági Magyar Folklórközpontot, melynek az idők során alelnöke, elnökségi tagja, majd az utóbbi években titkára és kézműves megbízottja. Kettejük szerencsés találkozását és barátságát sok hasznos néprajzi gyűjtőmunka, videofilm és kötet őrzi (Doroszlói szentkút, Hazahív a harangszó, A boldog föltámadás reményében, Búcsújáró kegyhelyeink, A faragott fa emlékére, Bajkúti Szűz Mária, könyörögj érettünk, Doroszlói népi textíliák stb.).
* Doroszló gyermekkorodban még egy nagyon zárt, hagyományőrző kis közösségnek számított Gombos és Bácskertes mellett. Mit csomagoltak a tarisznyádba útravalóul a szüleid, amikor Szabadka felé vetted az irányt?
- Nagyon boldog és szerencsés embernek érzem magam, hogy Doroszlón születtem, s hogy még megélhettem azt a világot, amit ma már csak a néprajzi lexikonok és tankönyvek jegyeznek. Természetesen erre csak akkor döbbentem rá, amikor már eltávolodtam tőle. Én még a nagyanyámmal kilencedet jártam, nagyapámat pedig Márton napján énekes névnapi köszöntővel leptük meg. A farsangi bált és a locsolkodást el nem mulasztottam volna semmi pénzért sem, s a templombúcsú napján is mindig otthon tartózkodtam. Apai nagyszüleim háza nagyon közel állt a Mária-kegyhelyhez, így hát gyakran találkoztam az éneklő, imádkozó keresztaljával az utcában. Az egyházüldözéses korszakban pedig a búcsúsok szekereikkel éjszaka a nagyszüleim udvarában álltak meg, kifogtak, imádkoztak, aztán a kertalján elindultak szép csendben a Mária-kegyhelyhez. Ott sürögtem-forogtam ezeknek az asszonyoknak az oldalán, ott ültem az ölükben, együtt énekeltem velük, s bizony életre szóló barátságok szövődtek. Mi akkor otthon még tizenegyen ültük körül az asztalt, s nemcsak nagy- és dédszüleimet, de még ükapámat is ismertem. Az idősebbeknek az volt a dolguk, hogy szeressék a gyerekeket, meséljenek és énekeljenek nekik. Az igaz, hogy kiskorom óta erőmhöz mérten munkába fogtak, de bőven akadt helye a mulatságnak is. Vasárnap délután például csirajozni mentünk. Ez a leánykarikázás doroszlói változata. Itt aztán kinótázhattuk, kitáncolhattuk örömünket, bánatunkat. Hogy mit kaptam útravalóul? Egy életszemléletet, amely a becsületről, a tisztességről és a szorgalomról szólt. Olyan szigorú erkölcsi nevelést, amely egy közösség alapköve.
* Nehéz lehetett tizenévesen otthonról elszakadni, és egyszerre csak egy idegen környezetbe pottyanni...
- A középiskolás évek nekem a nagylányság időszakát jelentették. Hétvégenként kötelezően hazautaztam. Szombaton este hatkor felültem a vonatra, este tizenegyre haza is érkeztem. Másnap délelőtt templomba mentem, délután csirajoztam, este meg táncolni mentem. Valamikor éjfél után kecmeregtem haza, s hétfőn hajnali négykor keltem, hogy elérjem a sínbuszt. A nagylány Doroszlón évente négyszer kapott új ruhát (húsvétkor, pünkösdkor, búcsúkor és újévkor), hát ezt én bizony ki nem hagytam! Arról nem is beszélve, hogy mindenem a zene és a tánc volt. Sikeres zenei pályafutásról ábrándoztam, de apám kitartott amellett, hogy tisztességes kenyérkereső szakmát válasszak. A táncmulatságok különben a párválasztás lehetőségét kínálták fel. Igaz, hogy minden bál sokkalta nagyobb izgalmat jelentett, mint bármilyen színpadi fellépés, mert a falu összes épkézláb asszonya vigyázó szemmel kísérte végig minden lépésünket, de ez is csak egy volt a közösségi rítusok közül, aminek íratlan szabályait kockázatos volt felrúgni, mert annak kiközösítés volt az ára. Aki táncmulatságra ment, az kirakatban állt. Megnézték a ruháját, a frizuráját, megtudakolták, kiféle, miféle. S az is biztos volt, hogy ,,minden röndös lány talált párt a maga falujában.
* Elég későn, munka mellett kezdtél továbbtanulni Budapesten. Mi vitt rá, hiszen itthon már forrt a levegő?
- Teljesen véletlenül ráakadtam a budapesti Néprajzi Múzeum egyik gyűjtési és nyelvjárási pályázatára. Felhívtam őket, és megkérdeztem, részt vehetek-e rajta mint amatőr gyűjtő szülőfalum népi öltözeteinek bemutatásával. Doroszlón ugyanis a 45-ben született lányok viseltek utoljára népviseletet, aztán máról holnapra még az asszonyok is kivetkőztek belőle. Úgy eltűnt a tárgyi folklórkultúránk egy része, mint ahogyan a mocsaras, lápos Mosztonga is a DunaTiszaDuna-csatorna kiépítésével 1957-ben. Budapestről először vagy ötkilónyi csomagot hozott a postás egy levél kíséretében. A csomagban szakkönyvek voltak, hogy megtanuljam a gyűjtés fortélyait, a levélben viszont Hoffer Tamás jó tanácsai szóltak hozzám: komolyan fontoljam meg, mihez nyúlok, mit tartok a legfontosabbnak a megmentésre, mert ha egyszer elindulok egy úton, nagyon nehéz lesz letérnem róla. Igaza volt. Végül is gyapjúfonó szüleim kisipari műhelyére emlékezve arra a döbbenetes felfedezésre jutottam, hogy mintegy 82 kisiparosszakma kihalt a faluban, s talán inkább ezeknek a céheknek kellene mementót állítani. Mert ha nem írok ezekről a foglalkozásokról, lehet, hogy a gyerekeim már azt sem tudják, mit csinált a nagyapjuk. Apám és anyám 49-től 61-ig, az első műszálas anyagok megjelenéséig gyapjúfonóként keresték meg kenyerüket. Én még hordtam azt a meleg cipőt (pancuszt, botost) például, amelyet ők készítettek ványolással. A pályázatra csaknem 400 mű érkezett, s én 3. lettem a munkámmal. Pár évvel később rábukkantam a szegedi Dél-alföldi Néprajzi Egyesület felhívására, s ezáltal részt vehettem a Nemzetközi Népművészeti Fesztiválon, és bemutathattam szülőfalum hagyományos lakástextíliáit. Ezért ezüstoklevelet kaptam. Ekkor már együtt gyűjtöttünk Nagy Istvánnal, aki Pécsett és Budapesten szerzett B és C kategóriás néptáncoktatói oklevelet, és saját szakterületén akart jobban tájékozódni, mivel itt sincsenek írott dokumentumaink. Általa találkoztam Szegeden Borbély Jolánnal, aki látva továbbtanulásbeli tanácstalanságomat, Petrás Annához, a budapesti Művészeti Központ igazgatójához irányított. Így kerültem 92 nyarán Bodajkra, egy népművészeti táborba, ahol aztán végleg eldöntöttem, hogy néphagyományaink tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával óhajtok foglalkozni.
* Hat évig tanultál. Megérte?
- Amikor megalakult a Vajdasági Magyar Folklórközpont, sokat tanakodtunk Pistával azon, vajon tudásunkkal, tapasztalatunkkal hogyan segíthetnénk a vajdasági népzenei és népi tánckultúránkat. Meghallgattuk a köztiszteletnek örvendő, nagynevű szakemberek véleményét is. Valamennyien azt javasolták, hogy egy olyan központi intézményrendszert hozzunk létre, ahol nemcsak a múltat rögzítjük (úgynevezett médiatárat alakítunk), hanem helyet adunk az információcserének és a folyamatos képzésnek, szakember-utánpótlásnak is. 96-ban beindult a hímző-, 98-ban a hímző-szakkörvezetői tanfolyamunk, 2003-tól a szövő-, 2005-től pedig a fazekasiskola. 2001-ben megnyitottuk Doroszlón a tájházat, 2002-ben pedig az alkotóházat. Minden második évben meghirdetjük a Polák Margit-hímzéspályázatot. A VMFK hímzői 2005-ben a magyarországi országos szakmai megméretésen kiérdemelték a legmagasabb kitüntetést, a Gránátalma-díjat. Az igényes hímző persze nemcsak a technika tökéletes elsajátításán fáradozik, hanem az egykori paraszti kultúra komplex megértésére és újraértékelésére törekszik, a régi díszítőelemeknek a jelen mindennapjaiban való hasznosítására. Ez az újjászületés a legnehezebb. Az egyszerű ember tudatlanságában nem képes megélni a magyarságát, ezért kell mindig és állandóan tudatosítani benne a helyi értékek megbecsülését, elődei szellemi és tárgyi kultúrájának megőrzését, ápolását és továbbadását.