A csókai születésű Vrábel János 1975-ben diplomázott az újvidéki Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. A hetvenes évek elején kezdett el népzenével, majd népi hangszerek készítésével foglalkozni. Jelenleg ő a Délvidék egyetlen magyar dudakészítője, de került már ki a kezéből citera, furulya, nagybőgő, koboz, dob, tekerőlant, körtemuzsika. A kézműves-összejövetelek rendszeres résztvevőjeként megismerkedett a különböző népi kismesterségekkel, a nemezeléssel, a korongozással, a fafaragással és a szövéssel. A tudását nemcsak az iskolai képzőművészeti órákon adta át a tanítványainak, hanem azokban a táborokban is, amelyeknek nemegyszer az alapítói, elindítói között volt. Sokan emlékeznek még arra a nagy sikerű zentai kerámiaszakkörre, amelyet hosszú időn át vezetett a kolléganőjével, Mezei Erzsébettel. Maga is azt vallja, hogy több mindennel foglalkozott az elmúlt évtizedekben, de mindig az vezérelte, hogy ápolja, terjessze és oktassa az itt élő magyar közösség tárgyi és szellemi kultúráját.
Utoljára 2003-ban jártam interjúkészítés céljából a faragott kapuval hívogató, szemet gyönyörködtető hagyományos tárgyakkal berendezett családi házban. Akkor csak a magunk örömére beszélgettünk, most viszont azért kerestem fel, mert a Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztériuma Életfa-díjjal tüntette ki.
- Fontosak a díjak - kezdi a beszélgetést -, mert ha az ember mindig rúgást és félrelökést kap, akkor elkedvetlenedik, felmerül benne a kérdés, van-e egyáltalán értelme bármivel foglalkozni. Nekem nemcsak az elismerések jelentenek hajtóerőt, hanem az is, amikor látom a sok fiatal zenészt, és tudom, valahol én is benne vagyok abban, hogy eddig eljutottak.
* Képzőművészeti főiskolával lehettél volna festő is, vagy szobrász. Mi késztetett arra, hogy egy más úton indulj el?
- Abban az időben faluhelyen még élő volt a népi kultúra, én nemcsak beleszülettem, de benne is éltem a népzenei hagyományokban. Talán, ha Újvidéken maradok, vagy Belgrádban telepszem le, akkor másként alakul a sorsom, de nem bántam meg! Teljesen mindegy, hogy az ember szobrász, festő vagy valami más, az a lényeg, hogy jól csinálja, és szeresse azt, amivel foglalkozik.
* Tudjuk rólad, hogy a rajzóráidat kézművességgel, népzenével gazdagítottad.
- Én az egységes magyar népi kultúrát próbáltam átadni, bevinni az oktatásba. A rajz mint tantárgy mindig egy kicsit szabad volt, a tanárnak nagy mozgáslehetőséget biztosított. Bizonyára akadtak primitív kis emberkék, akik emiatt egyfolytában kekeckedni próbáltak, de velük nem foglalkoztam, csináltam a saját dolgomat. Én nagyon sajnálom azokat a gyerekeket, akik semmilyen közösségi aktivitásban sem vesznek részt, mert enélkül sivár, üres, biológiai lények lennének az emberek. Nem kötelező citerázni vagy népi táncot tanulni, sportoljanak, ha ahhoz van kedvük. Azt tapasztalom, hogy a mai diákok a számítógép segítségével sok mindent megtanulnak, iszonyúan nagy a lexikális tudásuk, de képtelenek egy íjat vagy horgászbotot a kezükbe venni.
* A díj kapcsán főként népzenészként, a népi hangszerek mestereként és oktatójaként emlegetnek. Mégis: a számos foglalkozásod közül melyik a legkedvesebb?
- Mindig az, amit éppen csinálok, de ha ráunok az egyik tevékenységre, akkor hozzákezdek valami máshoz. Az elmúlt tizenöt-húsz évben leginkább a hangszerkészítésben merültem el, mert erre volt igény. Annak idején, amikor elkezdtünk a Batyu együttesben zenélni, nekünk sem voltak hangszereink, ezért is kényszerültem rá, hogy megtanuljam ezt a mesterséget. A nemezelés vagy a fazekasság mostanában háttérbe szorult nálam, kivétel a körtemuzsika, amelynek a készítését táborokban is tanítom. Azt hiszem, ezt rajtam kívül más nem csinálja. Van egy szép gyűjteményem is azokból a régi magyar és más, a vidékünkön élő népek hangszereiből, amelyeket a környéken fellelhettem.
* Jó-e az, ha a fiatalok más tájegységek zenéjét játsszák, vagy először inkább a sajátjukkal kellene megismerkedniük?
- Mindig azt mondjuk, hogy először ismerjék meg a saját zenéjüket, aztán foglalkozzanak mással, de ez nem ilyen egyszerű. Velünk sem így történt. Amikor elkezdtünk citerázni, mi is először szatmárit és hasonlókat játszottunk, majd jó nagy kört leírva jutottunk el a sajátunkhoz. Azt tanácsolom a fiataloknak, hogy kezdjék azzal, amihez kedvük van, aztán, ha megérinti őket a zenélés varázsa, bármit megtalálnak, a délalföldit is.
* Jól látom, hogy kissé visszavonultál a közéletből? Nem vállalsz annyi fellépést, mint korábban, nincsenek csoportjaid...
- Ez a korral is jár - neveti el magát. - Ne nézz így rám, valóban nincs más oka. Itt vannak a fiatalok, az új elképzelések... Persze, ha igénylik, hogy ott legyek közöttük, hogy segítsek nekik, szívesen elmegyek, de nem szeretek tolakodni.
* Van-e olyan terved, amelyet még nagyon szeretnél megvalósítani? Arra is gondolok, hogy lehetne például több köztéri faragott szobrunk.
- Ez nem az anyagiakon múlik, inkább nincs rá igény. Magyarországon számos kis település létesített fafaragótábort, és pár év múlva a falu tele lett szebbnél szebb faragott szobrokkal, térplasztikákkal. A mi környezetünkben nagy a migráció, főleg az egyetemet végzett fiatalok tűnnek el. Ennek következményeként olyanok jutnak döntéshozó pozíciókba, akik műveletlenek, nem értenek hozzá. Nekem mindig nagyon sok tervem van, de a legtöbből nem lesz semmi. Néha több mindenbe belefogok, néhányba beletörik a bicskám, de ha egy sikerül, akkor már megérte.
* Mi a véleményed, jó irányba fejlődött az a népi hagyományokra épülő mozgalom, amelyet ti indítottatok útjára harminc évvel ezelőtt?
- Igen, nagyon tetszik az, amit manapság látok. A hetvenes években voltunk hárman-négyen, ma már össze sem tudnám számolni, hogy csak itt a Vajdaságban hány fiatal foglalkozik a népművészet valamelyik ágával. Magyarországon és a Kárpát-medencében pedig olyan tömegek művelik, hogy az már szinte hihetetlen. És ami a legjobb az egészben, hogy ez a mozgalom összeköti, összefogja a Kárpát-medence magyar fiataljait.