* Látom, te is összegezted az elmúlt évet, sorra vetted, mi mindent csináltál. Ez hasznos. Az ember szembesül azzal, hogy mennyi minden történt vele. Úgy érzem, pozitívan értékelted az elmúlt esztendőt. Optimista ember vagy?

— Nem igazán. (Nevet.) Szerintem én bipoláris vagyok: vagy fönt vagyok, vagy nagyon lent. Ha összedől a világom, az úgy dől össze, hogy onnan egy ideig emelővel sem lehet kiemelni, ha pedig nagyon pozitív vagyok, akkor elém állíthatod a Himaláját, azon is átmegyek. Ha nincs energiám, akkor tudom, hogy semmit sem kell csinálnom, mert abból nem lesz haszon.

* Ezekbe az érzésekbe, időszakokba beleülsz? Hagyod, hogy sodorjon pozitív, negatív?

— Igen, de színészként erre szükségem is van. Nem lehetek csak optimista vagy csak pesszimista, mert azzal túlságosan meghatároznám az általam színpadon átélhető érzelmeket. A színésznek szüksége van a rossz dolgok teljes megélésére is, legyenek akármilyen szörnyűek is. Akkor vagyok jól, ha megvan az egyensúly. Tudni kell a semmiségeknek is marhára örülni. Ha rossz napod van, minden összedőlt, de hazaérve azt látod, hogy anyósod főzött szőlőszármát, és átküldte… Ez a pici törődés abban a pillanatban nagyon jól tud esni. De ezeket az apró dolgokat észre kell venni, s örülni nekik. Akkor összhangban leszünk önmagunkkal és a világgal.

* Összhang. Fontos, hogy meglegyen két ember között. Te már rengeteg rendezővel együttműködtél. Mitől függ, hogy valakivel jót dolgozol, vagy nem? 

— Ennek csak a jóisten a megmondhatója. Valóban nagyon különböző rendezőkkel dolgoztam, a legklasszikusabbtól a zenés darabokat rendezőn át az alternatívokig, és mindenkivel dolgoztam már jót is, rosszat is. Nyilván vagy van egy összhang az emberrel, vagy nincs. Akivel nincs meg a közös tisztelet, ott lehet, hogy jó leszek a színpadon, de a próbák rossz szájízzel telnek el. A legjobb azokkal együttműködni, akik képesek eldobni a jót is, ha nem szolgálja az előadás érdekét. Ehhez szükséges egyfajta művészi nagyság is. Őket nagyon tisztelem. A rendező bele kell hogy rángasson az ő világába. Ha sikerül neki, akkor én megyek, mint a forgószél.

* Legutóbb Dino Mustafićtyel dolgoztál. Neki sikerült? 

— Imádom Dinót, tisztelem, imádkoztam, hogy játszhassak a darabjában. Sokáig nem értettem, mit szeretne látni. Erre ő azt mondta, hogy szerinte viszont az első pillanattól kezdve értettem, de én azt éreztem, hogy bolyongok a lila ködben. El kellett múlnia néhány hétnek, és meg kellett néznem néhány jelenetet már egybefűzve, hogy rájöjjek: amit én csinálok, azt csinálják a többiek is, tehát amit eleinte nem tudtam definiálni, az az előadás nyelve. S amint ez tudatosult bennem, megindultam, aztán már jön az ide nekem az oroszlánt is! tempó. De klasszikusabb rendezővel, például Alföldi Róberttel is jót dolgoztam, pedig néha az összes pórusom ellene volt annak, amit mondott.

* Miért? Mivel nem értettél egyet?

— Az én színházi világomban az átélés kulcsfontosságú. Az, hogy álljak meg, és bizonyos izmaimat feszítsem meg, amitől majd úgy tűnik, mintha átélnék, mert a feszítés meghozza az érzést… No, hát ez szerintem hülyeség. Ha nem tudsz valamit magadban megteremteni érzésből, akkor ne hazudj. Ő viszont azt mondta, hogy ez nem hazugság, csak itt a test indítja el az érzést. Ezt a bemutatóig nem hittem el neki, de akkor rájöttem, hogy működik. 

* Az ember hajlamos az előítéletekre. De utána olyan jólesik rájönni, hogy nem volt igaza. 

— Bennem ez csak félig volt előítélet, mert láttam, hogyan csinálják ezt Magyarországon a középszerű, tömeggyártású előadásokban, s úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. Látom, hogy átélés helyett a színész éppen az ebédet főzi a fejében. Nincs benne a történetben. Játszottam Magyarországon bérletben, és nekem is mondták, eljön majd a pillanat, amikor már nem tudod, hogy elmondtad-e azt a mondatot, vagy csak akartad. Megijedtem, de rájöttem, hogy esetemben ez elképzelhetetlen, mert én úgy belemegyek a történetbe, hogy nem fordulhat elő velem, hogy nem tudom, hol tartok. Annyiszor élem át, ahányszor játsszuk.

* Ha lenne egy saját színházad, milyen lenne?

— Nem tudom. A színészeknek mindig nagyon konkrét véleményük van mindenről — addig, amíg nem nekik kell megszabniuk, hogyan legyen. Addig jutunk, hogy ez vagy az nem tetszik, nem jó, de példát már nem tudnánk hozni arra, hogy akkor mi lenne a jó. Ezért is érzem magam egy kicsit mindig vacakul, ha a mindenkori művészeti vezetőket kritizálom. Egyébként nem vágyom saját színházra. Túl nagy energia azon gondolkodni, hogy egy színház repertoárját összerakd, kitaláld, milyen darabra jönne a néző, melyik rendező lenne építő jellegű a társulatra nézve, stb… Én az energiáimat inkább másra szánnám. S elégedett vagyok azzal, ami van. Évi két-három nagyobb szerepet játszom, izgalmas rendezőkkel dolgozhatok, ez kielégít. Én a színpadon vagyok boldog.  

* Az elmúlt év folyamán több filmben is játszottál, volt közöttük rövidfilm, vizsgafilm, s egy mozifilmet is elkezdtél próbálni. Minden filmes felkérést elvállalsz?

— Kivétel nélkül mindet, igen. Hiszen nincs filmes tapasztalatom. Egy pinduri szerepem volt a Kossuthkifliben, aztán jött a Harapd meg a nyelved című sorozat, de erről a szakmáról én még mindig semmit nem tudok. És nem ismerem a pontos okát, de nagyon más, mint a színház. A sorozat forgatásánál történt meg, hogy elégedetlen voltam egy jelenettel. Sírnom kellett, nem éreztem jónak, megkértem a rendezőt, Slobodan Šuljagićot, hogy vegyük fel még egyszer, s ő megengedte. Megcsináltam, s éreztem, hogy na most volt a jó. Ő csak mosolygott, odahívott, hogy nézzem meg a két felvételt. Hát, az első volt a jobb. Nem tudom, miért. Talán az a különbség, hogy a filmben kép van, a színházban aura is. Minden filmezés élmény. Az nyűgöz le ebben a műfajban, hogy sokkal szervezettebb és precízebb, mint a színház. És nem értem, ha ott pontosan meg lehet szabni, mire mennyi idő kell, akkor a színházban miért nem lehet? Ott sokszor jelenik meg az önkényesség. Hogy a művészetből még művészibbet csináljunk. Pedig az is egy meló. De azt látom, hogy ha valakinek nincs kedve dolgozni, ráfogja az ihlethiányra. Ezt nem szeretem. Filmen eddig javarészt fiatalokkal dolgoztam, és lenyűgöz a munkához való hozzáállásuk. A mostani fiatalokról mindenki azt mondja, hogy lusták, semmirekellők, csak a telefont nyomkodják, de ez egyáltalán nem így van.

* És most fiataloknak írtál egy hétrészes hangjátékot, melyből regény is készült. A Klotyókémek. Nagyon tetszik a címe.

— Főiskolás korom óta imádom a hangjátékokat. A Rádiókabarénak külön hálás vagyok, mert nagyon sok mindent meg lehetett ott tanulni Ferenci Jenőtől s a megboldogult Fischer Károlytól. Megtanították nekünk, hogy a hangunkkal mennyi mindent meg tudunk csinálni. Ők a legrosszabb viccet is úgy mesélték, hogy fetrengtünk a nevetéstől. A hangjáték azért íródott meg, mert beszéltem a rádiósokkal, akiktől megtudtam, hogy ma már sajnos nem írnak hangjátékot, főleg ifjúságit nem, s úgy éreztem, ezt az űrt be kell tölteni. Én régóta foglalkozom gyerekekkel, s az az osztály, amellyel a legtöbbet dolgoztam az utóbbi időben, felcseperedett, felsős lett, arra gondoltam, akkor legyen, vágjunk bele, írok egy hangjátékot a segítségükkel. Én elkezdtem írni, s még folyamatában néhány leányka elolvasta, véleményezte, ötleteltek, mi történjen még. A címet is ők adták. Az én lelkem ennél rózsaszínűbb, de nem lázadtam, ez az ő világuk és az ő történetük.

* És dalok is készültek hozzá, igaz?

— Igen. Úgy voltam vele, hogy az csak dob az egészen, ha vannak benne dalok, ezért minden részben van két ének, s ezt három kivételével mind a fiatalok adják elő. Egyébként is kevés felnőtt szereplő van a hangjátékunkban. Én játszom az anyát, Sirmer Zoltán az apát, László Judit a tanárt, s ott van még Huszta Dániel és Figura Terézia egy-egy kisebb szerepben. Egyelőre csak az Újvidéki Rádióban lesz hallható, de azon vagyunk, hogy minél több olvasóhoz, hallgatóhoz eljuttassuk.

* A regény a Forum Könyvkiadónál jelenik meg hamarosan. Nehéz volt „regényesíteni”?

— Úgy gondoltam, ha megvannak a párbeszédek, csak ki kell töltenem őket a leíró részekkel. De ez nem annyira egyszerű. Néha azt éreztem, becsavarodok attól, hogy nem tudok összehozni néhány összetett mondatot. Írtam, s amikor visszaolvastam, azt vettem észre, hogy már megint ugyanazt a szókapcsolatot használom. Vagy hogy a lelki szemeim előtt ott egy arc, egy gesztus, de nem tudom úgy leírni. Tehát egyáltalán nem volt könnyű. De megszületett. S alig várom, hogy a kezembe fogjam. Remélem, sokan hallgatják és olvassák majd.

Fotó: Srđan Doroški