Nem Gachal Jánosról szeretnék most írni, kedves Olvasó, habár vallom, hogy szolgálata, élete és e világból való kegyetlen kiűzetése sokkal több sort megérdemelne. Gachal tiszteletes általam csak képről ismert alakja akkor került ismét lelki szemeim elé, amikor a sajtóban a magyar és a szerb államfő közös főhajtásáról és kölcsönös bocsánatkéréséről olvashattam. Megvallom, hogy a hír hallatára megkönnyebbült szívvel, egyetértően bólintottam. Itt az ideje — gondoltam. Igaz, hogy ettől a volt torontálvásárhelyi prédikátor sorsa vissza nem fordítható és meg nem változtatható. Igaz, hogy egy mai főhajtás, és egy mai barátságos kézfogás nem teszi meg nem történtté a múlt bűneit. Úgy gondolom viszont, hogy ennek a közös megemlékezésnek nem is az a célja, hogy bármit is eltöröljön, vagy meg nem történtté nyilvánítson. Hanem éppen ellenkezőleg, arra való, hogy emlékeztessen: ez volt, ez megtörtént, nem tagadjuk, de pirulunk miatta; de ez ne legyen többé, ez többé meg ne történjen, hogy unokáinknak ne kelljen pirulva bocsánatot kérniük. Éljünk ma úgy, hogy holnap ne kelljen bocsánatot kérni. Én ezt fogtam fel a közös megemlékezés eseményének hozzám az írott sajtó által eljuttatott rezgéseiből. Úgy gondolom, ezért tudtam megkönnyebbülten bólintani.
Vajon mi lesz ebből? — kérdezik sokan. Vajon mit old ez meg? — kérdezik még többen. Én hiszem, hogy ebből az lesz, amit te akarsz, kedves Olvasó. Mert ha akarod, fejet hajthatsz azok emléke előtt, akik ártatlanul hullottak el, mint a nyári aszályban a falevelek. De ha akarod, elmehetsz e gondolat mellett anélkül, hogy törődnél vele. A kérdés most már valóban az, hogy te hogyan akarod? Ha akarod, ha akarjuk, akkor a múltból tanulságot lehet levonni, és a jövőt jobbá, szebbé és gyermekeink számára barátságosabbá lehet tenni. Ha pedig úgy akarjuk, hogy a múlt bűneit továbbra is felhánytorgatjuk egymásnak, akkor lelkünk rajta. De mindenképpen fel kell mérni: mitől lesz jobb a holnapi világ?
Hogy az államfők főhajtása valóban szívből jövő gesztus volt-e, azt nem tudhatom. Remélem azonban, és bízom benne, hogy igen, hogy nemcsak színjáték volt az egész. Bárhogy is legyen azonban, a gesztusnak fölül kell emelkednie minden személyi tényezőn és jellemzőn. A gesztus, az indulat, a jelzésérték legyen példa, követhető és tökéletesíthető.
Tudom, hogy Gachal tiszteletes megkínzott testének, földi maradványainak nyughelyét illetően Torontálvásárhelyen még sokáig fennmaradnak majd a feltételezések, a biztosnak vélt és mondott talánok, viszont templomunkba belépve, a szószék alatt szembe tűnik mindig az oda vésett név: Gachal János. És tudom azt is, és tudják sokan, hogy a két meghajtott fő most tőle és családjától és megriasztott nyájától, egyaránt bocsánatot kért. És a Biblia Igéje így tanít: „Mert a ki kér, mind kap” — Lukács. 11,10a — (Károli ford.)
GYENGE Károly lelkész,
Torontálvásárhely