— A keresztállítás az identitásunk nagyon fontos része — fogalmazott Bunford Tivadar. — Ezt a keresztet elődeink, Törökkanizsa meghatározó polgárai emeltették örök időkre, hogy jelet adjanak arról, éltünk és élünk e vidéken. Most, amikor csaknem száz év után eljött az ideje a felújításnak, örömmel vállaltam a munkálatok anyagi támogatását tősgyökeres törökkanizsaiként — és ebben a családom is mellém állt —, hiszen ott születtem, nőttem fel, onnan jöttem el Szabadkára iskoláimat elvégezni, és utána már a munkám is Szabadkához kötött, ám szívemben mindig megmaradtam törökkanizsainak. Kisgyermek koromban a nagymamámmal gyakran jártunk a nagytatám sírjához, akit én nem ismertem, hat hónapos voltam, amikor meghalt. Sokáig az egyetlen családtagom volt a temetőben — mindig a kereszt mellett vezetett az utunk, nagymamám ott imádkozott, keresztet vetett, gyertyát gyújtottunk. Az évek múltával sajnos szaporodott az ismerőseim, rokonaim száma ott, a temetőben, mely egyre kiterjedtebb lett: volt egy nagy terület, melyet mezőgazdasági célra használtak, ám idővel ezt is elfoglalták a sírok. 1976-ban, amikor még nagyon fiatal voltam, mindössze tizenhárom éves, sajnos az édesapám is odakerült. Amikor a nemrég felújított nagykeresztet egy szentmise keretében Palatinus István magyarkanizsai plébános felszentelte, én szemben álltam vele a feleségemmel együtt, és az atya feje mellett a megújult kereszt látszott, melyen ott sorakozott Törökkanizsa egykori meghatározó személyiségeinek neve — ezt néztem, és ez olyan jó érzéssel töltött el. A Jóisten megadta, hogy valamilyen formában az ő munkájukat, szándékukat tudom száz évvel később megerősíteni és tovább folytatni, csatlakozva hozzájuk. S ha egy kicsit balra néztem, akkor bizonyos szögben az édesapám sírját láttam, rajta a fényképét, s abban a pillanatban olyan érzés kerített hatalmába, hogy szigorúan, ám megelégedetten néz rám, és büszke rám, hogy ezt meg tudtam tenni. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy több régi, hosszú évek óta nem látott ismerősöm megjelent a kereszt felszentelésén, időt szakítva erre a fontos eseményre. Volt, aki Szabadkáról jött el, mert úgy érezte, ott kell lennie, hiszen neki is törökkanizsai felmenői vannak. A közösségi oldalon pedig örömmel láttam, hogy például egykori osztálytársaim, akik már a világ másik felén élnek, megosztották a fényképeket, a bejegyzéseket — annak, aki ott nőtt fel, Törökkanizsán, a szíve-lelke ott volt velünk, akik személyesen is megjelenhettünk.

A szentmisére és keresztfelszentelésre összegyűlt közösség, valamint a támogató

Újhelyi Nándor, Törökkanizsa Község Képviselő-testületének elnöke is felelevenítette gyermekkori emlékeit, melyek a feszülethez fűzik.

— Úgy szokott az lenni — legalábbis nálunk, vidéken —, hogy a vallással való első kapcsolat, találkozás, a Miatyánk vagy az Üdvözlégy, Mária imák megtanulása mindig a nagyszülőkhöz kötődik, esetemben konkrétan a nagymamához, hiszen ő vigyázott rám. Neki hála ezeket a dolgokat nagyon korán megtanultam, és gyakran jártunk vele templomba. Vidéken az is nagyon fontos, hogy ünnepek alkalmával vagy akár hetente, minden vasárnap kijártunk a temetőbe, gondoztuk a hozzátartozók sírját. Érdekes módon a mi legközelebbi ismerőseink éppen a nagykereszt vagy a Tallián-kápolna közelében nyugszanak, így nagyon sokszor mentünk el a kereszt mellett, s ugyebár amikor az ember felkeresi a temetőt, a nagykereszt előtt keresztet vet, és imádkozik azokért, akik ott leltek végső nyughelyet. Később, amikor elkezdtem politikával, közélettel foglalkozni, másokkal együtt, a legközelebbi munkatársaimmal fontosnak tartottuk, hogy azokat a szakrális épületeket, amelyek a temetőben találhatóak, megpróbáljuk renoválni. Így közadakozásból néhány évvel ezelőtt sikerült felújítani a kálvária stációit, aztán a Magyar Nemzeti Tanács, a Vajdasági Magyar Szövetség támogatásával és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. finanszírozásával megújult a Tallián család sírboltja. Ezután az 1925-ben szintén közadakozásból emelt, az évtizedek során nagyon rossz állapotba került nagykereszt rendbetétele maradt — ekkor ajánlotta fel Bunford Tivadar, hogy az ügy mögé áll, és előteremti a munkálatokhoz szükséges anyagi hátteret. Érdekes, hogy tavaly éppen búcsúkor, tehát április 24-én fejeződött be a józseffalvi római katolikus temetőben lévő nagykeresztnek a felújítása a Csonka család támogatásával. Az a kereszt még az I. világháború előtt készült, a törökkanizsai pedig valamivel utána, tehát 1925-ben, és nagyon örülünk, hogy most már mindkettő fel van újítva. Tudni kell, hogy az 1980-as évek végén a római katolikus és az ortodox egyházközség akkori képviselői úgy döntöttek, hogy az egyházi tulajdonban levő temetőket átadják az államnak, és miután ez bekövetkezett — történtek ugyan bizonyos beruházások, például megépültek a ravatalozók, valamelyest a járdák is, de —, a temetők elhanyagolt állapotba kerültek, s a nagykeresztet is megviselték a csaknem száz év viszontagságai.

Beszélgetőtársam külön köszönetét fejezte ki a támogatónak, amiért fedezte a feszület felújítási költségeit, illetve Palatinus István atyának a bemutatott szentmiséért és a majdnem százéves kereszt felszenteléséért.

Palatinus István magyarkanizsai plébános szentelte fel a felújított keresztet

A teljes fényében pompázó megújult, majdnem százéves törökkanizsai nagykereszt

Törökkanizsáról elszármazottak is hazajöttek az eseményre

Éltünk és élünk e vidéken — hirdeti a kereszt felirata