— Ha nem hiszi el, amit mesélek, akkor gondoljon arra: az okos elhallgatja, a bolond meg elmondja azt, amiről nem ildomos beszélni — figyelmeztet a fiatalember. — Magam sem tudom, mit várok ettől a beszélgetéstől, talán egy kis megértést, megkönnyebbülést. Bánáti születésű vagyok, így már kiskoromban elvarázsoltak az olajfúró kutak. A korombeli srácok a labdát kergették, én meg — államat a térdemre hajtva — órákig bámultam az égnek meredő kutakat. Már akkor elhatároztam, hogy olajfúrómester leszek. Később persze megtudtam, hogy az nem megy olyan egyszerűen, ezért a középiskola befejezése után egyetemre iratkoztam. Nem volt azonban könnyű eljutnom odáig, mivel a szüleim munkásemberek voltak, és volt egy bátyám is, aki könnyedebben fogta fel az életet. Mivel a szüleimnek nagy teher lett volna a taníttatásom Újvidéken, apám úgy döntött, hogy családostul költözünk — hogy ne kelljen nekem külön lakást, menzát fizetni, és mert abban bíztak, hogy ott a húszéves testvérem is hamarabb talál munkát. Bérbe adták az apai nagyszülőktől örökölt tágas falusi házat, és a nagyvárosba költöztünk. Az apám azonnal kapott munkát, az édesanyám takarítani járt, és a testvérem is dolgozott időnként.

A korombelieknél kicsit érettebb voltam, a kötelezettségeimet halálosan komolyan vettem, köztük a tanulást is. Apámnak a testvérem életfelfogása, vagánysága éppen tetszett, talán ezért ragaszkodott jobban hozzá. Anyámmal sokat vitatkoztak, mert őszerinte meg én voltam a mintagyerek. Az ország széthullása, a gyárak leépítése Újvidéken ért bennünket. Megindult a bűnözési hullám is, és a bátyám az elsők között akadt rendőrkézre. Megfelelő kapcsolatok híján a héttagú bandából csak őt ítélték el, három évre. Nem volt sok választási lehetőségem, harmadévesen otthagytam az egyetemet, és hamar meg is nősültem. A feleségemet már korábban is ismertem, így az udvarlás sem tartott évekig, hamar összeházasodtunk, és a szüleimnél kezdtünk közös életet. Nyilván nem kell ecsetelnem, hogy milyen nehéz évek következtek. Amikor megszületett a kislányom, elhatároztuk, hogy megfordítjuk szekerünk rúdját, és valami olyasmibe kezdünk, amire a jövőben is támaszkodni lehet. Az összes kínálkozó lehetőségből csak egy tűnt rendkívül kecsegtetőnek: egy orosz olajkitermeléssel foglalkozó társaság keresett munkásokat a Kaszpi-tavon végzett munkálataihoz. Kétéves szerződést kínáltak, és szép fizetést. A testvérem akkoriban szabadult a börtönből, és munka, pénz nélkül költözött vissza a családhoz. Nem említettem, de fontos megjegyeznem: a bátyámmal nagyon szerettük egymást. Úgy éreztem, ha normálisabb körülmények közepette él majd a család, akkor ő is megnyugszik. Hazajött még azelőtt, hogy elutaztam volna Oroszországba, és ennek nagyon örültem, a feleségem ugyanis idegenkedett a börtönviselt bátyámtól.

Amiről gyerekként ábrándoztam, azt most már testközelből csodálhattam. A hetventagú legénység a nap huszonnégy órájában készenléti állapotban volt. Mivel hivatalosan mentem ki, a pénzt is hivatalos úton küldtem haza, a levelek is postán jöttek-mentek, a telefonálás azonban elég körülményes volt. Az első év végén nyolcan készültünk haza szabadságra a szerbiaiak közül, ám mindegyikünk útlevele eltűnt. Több hónap múltán kaptunk csak igazolást a követségtől, akkorra azonban már egy újabb csoport indult szabadságra, ezért minket visszatartottak. A családom rettenetesen hiányzott, és nyugtalanított anyám levele is, melyben arra kér: hacsak tehetem, hagyjam az olajfúrást, a pénzt, és jöjjek haza, amíg nem késő.

Amikor harminc hónap elteltével hazatértem, úgy éreztem, jobb lett volna, ha örökre ott maradok, a feleségem ugyanis éppen szülés előtt állt. Amíg én a platformon dolgoztam azért, hogy itthon senki se szenvedjen semmiben hiányt, ők élték — az én életemet. Még ma sem tudom, hogyan jött össze a bátyám a feleségemmel, hogy történhetett mindez a szüleim szeme láttára, de hát megtörtént. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, mitévő legyek. Apám szerint túllihegtem a dolgokat. „Nem szappanból van az a valami, egy kis használattól nem fog elkopni!” – mondta tréfásan. Aztán egy este mindent számon kértem a testvéremtől. Mindketten leittuk magunkat. Aztán ő kocsiba ült, és elhajtott. Másnap a rendőrség értesített bennünket, hogy nekihajtott egy út menti fának, és szörnyethalt. A tavasszal meghalt az apám is, a család többi tagja még együtt van. A válókeresetet még nem adtam be. Van egy kislányom, a feleségemnek meg egy tízhónapos fia, aki az én vérem is. És van egy feleségem, aki valójában az enyém, de a közös életünk egy részét a bátyámmal élte le. Hát így vagyok... Várom, hogy elüljön a lelkemben a vihar. Utána talán ismét tudok élni...