Egy pillanatra újra gyermekké válok magam is. Szinte érzem az óvoda jellegzetes hangulatát, hallom az iskolacsengő berregését, elér hozzám a tanterem sarkában unatkozó hatalmas cserépkályha bódító melege...

Vajon melyikünket nem mosolyogtatta meg még soha az apró lábak botladozó tipegése vagy az első szerelem érzésétől ragyogó kamaszarc? El tudunk-e menni egy zsibongó játszótér mellett anélkül, hogy tekintetünk meg ne pihenne legalább egy pillanatra a gondtalanul játszadozó kicsiken, és közben eszünkbe ne jutna az a szomorú tény, hogy ezek a makulátlan lelkek az idő múlásával egyre veszítenek tisztaságukból, hogy rövidesen hozzánk hasonló felnőttekké válnak?

Május utolsó vasárnapján a gyermekeket ünnepeljük. Erre az egy napra szinte minden esemény középpontjába a kiskorúak kerülnek, az ő igényeik, jogaik és kötelezettségeik. A nemzetközi gyermeknap célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét arra, hogy minden gyermeknek joga van az élhető élethez.

Ez elgondolkodtató. Mert mi van a beteg gyermekekkel, akik nem járhatnak óvodába, iskolába, nem futkározhatnak önfeledten a játszótéren, akik ahelyett, hogy felhőtlen gyermekkorukat élnék, a kórtermek sivár és ijesztő világába kényszerülnek orvosi műszerek, injekciós tűk és gyógyszerek közé? Hol egy alapítvány, egy szervezet, amely felkarolná és támogatná a súlyos kisbetegek gyógykezelését, állná a méregdrága műtétek költségét, gondoskodna a szükséges orvosságokról? Hol van akár csak egyetlen beteg gyermekeket támogató alapítvány vagy kormányszervezet? És mi van a Szerbiában élő és dolgozó nép jövedelemadójának ama bizonyos egy százalékával, amelyet minden más országban szabadon ajánlhat fel az ember jótékony célra? Hol az a pénz, amelyből kisgyermekek életét lehetne megmenteni, vagy legalábbis élhetővé tenni?

Mindannyian felelősek vagyunk a gyermekekért, a jelenükért és a jövőjükért, a boldog gyermekkorukért, az önfeledt szórakozásukért, az egészségükért, a jólétükért. Támogatnunk, segítenünk kell őket, mert csakis így folytathatjuk, amit elkezdtünk — a világ jobbá tételét.

Munkám során eddig több beteg gyermek gyógykezelésére, műtétjére gyűjtöttünk pénzadományt olvasóinkkal együtt. Most Pósa Martin szabadkai kisfiú szeme világáért szállunk versenybe az idővel és a nincstelenséggel. Ádáz, de módfelett nemes küzdelem ez: fájdalmas a léleknek, a szándék azonban megnemesíti. És bár eddig úgy gondoltam, nem osztom meg a mostanihoz hasonló jótékonysági kezdeményezések keserű tapasztalatait, mégsem tudom megállni: néhány jó szándékú emberen kívül senki nem érzi a segítségnyújtás fontosságának a súlyát! Úgy látszik, az együttérzés annál nagyobb és erősebb, minél üresebb a zseb, és hogy a tisztesség meg az empátia a degeszre tömött pénztárca legaljára került, ahová lenyúlni csakis igaz lelkű, nemes emberek tudnak. Közülük sajnos én még eggyel sem találkoztam...

Egy nagy vágyam azért mégis van: valaki végre cáfoljon rá a fenti állításomra, és érje el azt, hogy újra higgyem: a pénz, a hatalom és a hírnév mögött is rejtőzhet nemes lélek!