Már nagyjából látjuk, hogy mik nem leszünk, s egyre gyakrabban vág pofon bennünket a felismerés, hogy sokban hasonlítunk a szüleinkre. Mind több szülői klisét mondunk a porontyok előtt, és rájövünk, hogy minden percben több százan születnek erre a földre. A fejünkhöz kapunk!

Az életközepi krízis az érett felnőttkor válságos szakasza. Jung volt az, aki először felismerte és lejegyezte, hogy az emberek többsége élete delén valamiféle érthetetlen válságba jut, és őrült „lélekkeresésbe” kezd. Ilyenkor elsősorban inkább befelé fordulunk, pályát váltunk, vagy éppen párkapcsolatot, de gyakoriak a fájdalmas emberi és lelki konfliktusok is. Megjelenhet a megöregedéstől való félelem is, mely mindkét nemet jellemzi. A boldogságot gyakran a fiatalsággal és a szépséggel azonosítjuk, pedig csak azt kellene felfognunk, hogy már más az életfeladatunk, mint korábban. Na de most az az érzés kell, hogy még érünk valamit, még ott vagyunk a szeren, még labdába rúghatunk! Ezt az érzést gyakran egy másik embert eszközzé téve érjük el, például egy fiatalabb partner által ismét megjelenhet a pezsgés az életünkben, erőt és önbizalmat kölcsönözhet.

A kapuzárási pánik alatt az érintett valóban pánikba esik, szeretne mindent korrigálni, az életet ismét teljes gőzzel élni — s emiatt a családi élet olykor kelepcének tűnhet, hiszen gátolja őt a teljesség megélésében, ezért az önmegvalósítás elérése érdekében mindent hátrahagy. A mi vidékünkre sajnos nem jellemző, hogy egy középkorú férfi nyugodtan hátradőlhet a bőrfoteljában, mert a családja megélhetését addigra már bebiztosította, éppen ellenkezőleg — szinte minden pillanatát a jövő miatti szorongás tölti ki. Előfordulhat, hogy akár depresszív állapotba is kerülhet az illető, de új lendületet is kaphat, vagyis önmagában ez a jelenség nem tekinthető betegségnek. A szakirodalom normatív krízisként emlegeti. Valami, amin át kell esni. Egy olyan életszakasz, amikor más periódusokhoz képest gyorsabban jelennek meg a változások. Ezek szükségszerűek, és tekinthetünk rájuk átmeneti időszakokként is. A továbblépéshez új készségek elsajátítására, az én fejlesztésére van szükség. Jung szerint ekkorra már meghozzuk az életünkre vonatkozó kérdéseinkben a döntést. Ezért ez elsősorban ennek az átértékeléséről szól, illetve arról a törekvésről, hogy a még fennmaradt vágyakat beteljesítsük. Ma már azt is mondhatjuk, hogy a fontos döntések is gyakran erre az időszakra tolódnak ki, különösen a férfiak esetében. A modern kori társadalom midlife crisise néhány héttől akár néhány évig is elhúzódhat. Az általános elégedetlenség, az érzelmi megterhelés fokozottabb fáradtságérzetet is okozhat.

Ha korábban alapítottunk családot, ekkorra a gyerekek már kamaszok, vagy akár ki is repülhetnek a fészekből, ha pedig más célok elérésével voltunk elfoglalva, akkor éppen ez lehet a családalapítás időszaka. Egyes kultúrákban megkönnyítheti az elfogadást az, hogy ott az „öregek” a bölcs szerepét kapták, és ha ezzel élni tudnak, tisztelet övezi őket. Sokkal inkább a fogyasztói társadalmak jelensége a midlife crisis.

Az életközepi krízis idejére már a testünkön is megjelennek a változások és a teherbíró képesség csökkenése, ami ugyancsak az idő múlására emlékeztet bennünket. Ez a krízis nem érint mindenkit egyenlő mértékben, ám előfordulhat, hogy a vártnál nagyobb odafigyelést igényel, ha bizonyos jelek tartósan fennállnak: a hétköznapi rutin értelmetlennek tűnik, korunkhoz nem illő tevékenységbe kezdünk (ezt nehéz megmagyarázni), ha kizárólag fiatalok társaságában érezzük jól magunkat, esetleg megjelennek bizonyos függőségek, tartósan rossz hangulat vagy öngyilkossági gondolatok terhelnek bennünket. Ebben az esetben javasolt a szakember felkeresése.

Illusztráció: Depositphotos.com/IgorVetushko

A midlife crisist megkönnyítheti, ha jó érzéssel tekintünk eddigi életünkre, elért eredményeinkre. A belső, tudatos munka elengedhetetlen, ez segíthet szembesülni eddigi döntéseinkkel, veszteségeinkkel, sikereinkkel, erősségeinkkel. Ezt a válságot fel lehet használni tisztulásra, megbocsátásra és új energiák felfedezésére is. Érdemes lehet új célokat megfogalmazni, és örömforrásainkból töltekezni. Jung az élet első feléről úgy beszél, mint begyűjtésről (végzettség, házastárs, gyerek, pénz stb.), ezt pedig az elmélyülés szakasza követi. Sokan nem tudnak vagy nem akarnak erre az ösvényre lépni, inkább visszatérnek újra a begyűjtéshez. A bölcsebbé válás lehetőségének kacskaringós útjára léphetünk — igazi dobbantó. Egy lelkésszel készült interjúban olvastam, hogy Demmer szerint: „…aki nem hozott meg maga jó döntéseket, azt majd az idő prése fogja rákényszeríteni nagy döntésekre.” Segítségünkre lehetnek itt a jó irányadók és példák, ám az sem mindegy, hogy a korábbi életszakaszokban mennyire oldottuk meg korábbi életfeladatainkat, mennyi megoldatlan ügyet hagytunk hátra. Egy vizsgálat — melyet ötvenesek körében végeztek — például azt mutatta, hogy az életkor előrehaladtával az emberek mind kevésbé neurotikusak, és egyre öntudatosabbak.

Előfordul, hogy a párkapcsolaton belül a társakat együtt éri el a válság, és ez akár segítségükre is lehet a másikban működő folyamatok megértésében, de vigyázni kell, nehogy elkezdjék egymást vádolni — még akkor se, ha tisztán látjuk, hogy hozzájárultunk egymás beteljesületlenségéhez, miközben egymás fejlesztésében is szerepünk lehetett. A családnak is megvannak a maga normatív krízisei, s ezek gyakran párhuzamosan történnek: gondoljunk csak egy életközepi válságban levő szülőpárra és kamasz gyerekére, vagy pedig arra, hogy a kései gyermekvállalás során az anya a menopauza kellős közepén van, amikor gyermeke éppen a dackorszakban… Fokozzam?

Elliot Jaques kanadai pszichoanalitikus így fogalmaz: „Ez az a kor, amikor a halál egy általános, távoli gondolatból személyes ügy lesz.” Azt is mondhatjuk, hogy a középkor az, amikor éretté válunk arra, hogy legyőzzük a halál tagadását. És közben a mindennapok egyik legnagyobb nehézsége az, hogyan neveljük gyerekeinket és gondozzuk idős szüleinket egyidejűleg. Napjaink középkorú embereinek gyerekei még ugyanis gyakran kiskorúak, miközben a nem feltétlenül magatehetetlen, ámde idősödő szüleik ápolása jelentős érzelmi teher. Erről egyébként nem sok szó esik társadalmi szinten.

Ha sikerül elgyászolnunk a kihagyott lehetőségeinket, és találtunk új célokat, akkor a bizonytalanságot sokkal hamarabb felválthatja a megnyugvás és az új célok utáni vágyakozás. Több kortársam emlegeti a bakancslistát, melyen még vannak olyan tételek, amelyek megvalósíthatóak. És nyilván olyan is lesz közöttük, amely majd hátramarad…