Merthogy mindkét befogadó helyszín — mind a Csúcsi Olvasókör székháza, mind a Hódmezővásárhelyi Csúcsi és Erzsébeti Református Egyházközség temploma/imaháza/gyülekezeti otthona a Jókai utcában keresendő. Rézsútosan egymás szomszédságában. Vagyis mindössze egyetlen, meglehetően forgalmas úttest köztük a fizikai választóvonal.

Május 4-ei vizitációnk délelőttjén az olvasókör tagjai fogadtak bennünket. Miképpen viseltettek a déli végekről/szülőfalumból néhány nappal korábban megérkező torontálvásárhelyi Pipacs Nőegylet küldöttsége felé: az újbóli találkozás, az immáron negyed évszázados múlttal bíró kölcsönös együttműködés megünneplésének okán. Ugyancsak a szervező házigazdák kérésének eleget téve, a vendégek a pipacsos mintakincsük féltve őrzött példányait is közszemlére tehették. Alkalmi, hagyományt őrző kézimunka-kiállításon, melynek közeljövőbeli „visszavágójáról” is szó esett, torontálvásárhelyi helyszínnel.

A torontálvásárhelyi „pipacsos” kézimunka — motívumrészlet 

Lapunknak Nagy Éva, a torontálvásárhelyi Pipacs Nőegylet, illetve Kis Imréné, a hódmezővásárhelyi Csúcsi Olvasókör elnök asszonya nyilatkoztak.

Invokáció: „A másét becsüld, a sajátodra büszke légy!”

— Valamikor réges-régen, dátumra pontosan 2000. augusztus 4-én egy csaknem félszáz főt számláló lelkes csapattal jöttünk ide először. Készültünk, de izgultunk is rendesen, pedig, mint csakhamar kiderült, hazaérkeztünk. Hiszen testvérként fogadtak bennünket. Azóta huszonöt év telt el. Az akkori kislányokból anyukák, anyukákból nagymamák, nagymamákból dédnagymamák lettek… A biztos és megtartó alapokra helyezett személyes és közösségi kapcsolataink pedig mindeközben erősödtek, izmosodtak, családiassá fejlődtek — elevenítette fel a múlt ködébe burkolózó emlékeket a pipacsosok elnök asszonya. Köszönetet mondva nemcsak a jelenlegi, debellácsi delegációt és ez utóbbiak által elhozott kézimunkákat egyaránt szeretettel fogadó házigazdáknak, de az előttük járóknak is. Azoknak, akik negyvenhét esztendővel ezelőtt (1978-ban) mertek nagyot és merészet álmodni, illetve még nagyobbat és merészebbet lépni elképzeléseik megvalósítása érdekében. 

Vezetőségi emlékfotó „pipacsos” logóval — Fekete Ilona, Kis Imréné és Nagy Éva (balról jobbra)

Negyvenhét évvel ezelőtt alakult meg ugyanis a Pipacs Nőegylet, melynek hímzőasszonyai — gondosan ápolva a hagyományos hímzésformákat — ma is fáradhatatlanul keresik a jövőbe mutató utat. Megtartva a forráshoz való hűséget, egyúttal a legújabb kor kihívásaihoz és követelményeihez is alkalmazkodva. Mindeközben arra is igyekezvén rámutatni, a régi korok motívumainak a tisztaszoba szekrényein, a múzeumok vitrinjein kívül is van létjogosultságuk. Hiszen a minták nemritkán már puszta (meg)létükkel is képesek szebbé, hangulatosabbá varázsolni a modern ember öltözékét, lakását, munka- és életterét…

A hódmezővásárhelyiek kressvászonra öltögetett, szőrhímzésnek nevezett mintakincsével sincs ez máskülönben. A gyapjúhímzéses örökség megőrzésének, ápolásának, illetve a tudás hiteles továbbadásának nemes feladatát az utókor számára a városi hímzőműhely vállalta magára. A torontáliak kézimunkáiból álló alkalmi kiállítást is ez utóbbiak képviselője nyitotta meg a Csúcsi Olvasókörben — hallhattuk ez utóbbiak elnök asszonyától, aki beszélgetésünk alkalmával a két Vásárhely egyesülete közötti együttműködés helyi doyenjeiről sem feledkezett meg. Bizakodván, hogy a kisezer szállal egymásba fonódó emberi és szakmai szálak bogozásához még nagyon sokáig lesz elegendő erőforrás. 

A két Vásárhely találkozásának emlékképe — 2025. május 4.

„Van a magyar kézimunkában valami különös méltóság. A legszegényebb ház falán is ott virít egy párna, egy futó, egy abrosz: mintha az asszony keze a mindennapok szürkeségéből kimentené a lelkét, s megmutatná, hogy van benne Istenhez vezető rend” (Wass Albert).

Invokáció: „Tehozzád jövünk már, Istenünk, ne szóljon igéd hiába!” (714. dicséret)

Köszöntés illette mindeközben az édesanyákat is. Vers és ének, őszinte mosoly, ölelés, kézfogás, lelket emelő, ún. mazsorettes tánckoreográfiák, egy-egy szál virág… kíséretében. Továbbá egy kora délutáni zenés áhítat szerves részeként, az Úr megszentelt hajlékában. A fentebb említett Jókai utca túlsó, páratlan számozású oldalán. A Hódmezővásárhelyi Csúcsi és Erzsébeti Református Egyházközségben, melynek ugyancsak van élő kötődési szövétneke a délvidéki szórványvidék őrzőivel. Nevezetesen a Torontálvásárhelyi Református Egyházközséggel. Az Igét (Zsolt 108,1—6) nt. Mándi Kitti lelkipásztor tolmácsolta, a szolgálattevő fiatalok kórusát és zenekarát pedig Hegyi Bálint kántor úr koordinálta.

A torontáli csapatot a déli végekre szállító gépjárművek ez idő tájt sajnos már régen a röszkei határátkelőknél jártak. Átkelésre várakozva. Nekünk, mármint nekem és páromnak mint hellyel-közzel állandósulni tetsző budapest-józsefvárosi rezidenseknek, szerencsére az estvéli órákban is akadt járatunk hazafelé.  

A hódmezővásárhelyi „szőrhímzéses” kézimunka — motívumrészlet

A Hódmezővásárhelyi Csúcsi és Erzsébeti Református Egyházközség temploma

Anyák napi zenés szolgálat a református templomban

A Csúcsi Olvasókör székházának főbejárata