Életem legmeglepőbb vonat-élménye kezdődött azon az estén. Amikor felszálltunk a szerelvényre, meggyőződésem volt, hogy egy hosszú és ijesztően unalmas út elé nézünk. A szatmári gyors elindult, maga mögött hagyva oszlopot, gesztenyefát, hidat, gyárakat. Sokan utaztak akkor, a román húsvét éjszakáján.
Egy fiatal nő a bátyjával ült be a fülkénkbe, szembe velem. Első látásra nem voltak szimpatikusak. A nő lepakolt és elővette mellényzsebéből a telefonját, megnézte rajta az időt, majd visszatette ugyanoda. Izzasztó meleg volt, az idegen férfi felállt, hogy kinyissa az ablakot. Mi, a többiek örültünk ennek, de a húgának nem tetszett az ötlet, ő is felállt és szidni kezdte a testvérét. A pasas csak hallgatott, míg a nő megemlítve édesanyjukat és keresztmamájukat kiabált, gesztikulált, káromkodott. Mindezt románul.
Visszaültek mindketten a helyükre. A férfi behunyta a szemét, a nő újra megnézte, hogy hány óra. Mikor a pasas ásított, a testvére jól oldalba bökte. Mikor cigizni indult, visszahúzta, mikor megmozdult, az nem tetszett. Látható módon a férfinak elege volt a húgából. Fogta magát és megpróbált aludni. Jól tette. A nő még párszor elővette telefonját, majd ő is lehajtotta a fejét, látva, hogy már nincs kivel kötözködni. Arra gondoltam, hogy végre csend és nyugalom lesz a fülkében. Aludni próbáltam, de nem ment. Ahogy lehunytam a szemem, őket láttam magam előtt.
A nő felriadt álmából, és első mozdulatból előkapta telefonját. Megnézte az órát ismét, majd idegesen kutatni kezdett a táskájában. Káromkodni akart, de elharapta az alkalomhoz nem illő kifejezést. Elvégre éjfél elmúlt már, húsvét van. Az ölébe ürített mindent, hajcsattól kezdve a gyűrött papírokig. Előkotorta régies kinézetű Bibliáját, beleolvasott, majd felnézett, sóhajtott és olvasni kezdte a Szentírást.