Az udvaron gyerekzsivaj, önfeledt kacaj. Ez itt a földi paradicsom, tiltott gyümölcs és kísértésbe vivő kígyó nélkül. Itt aranyalma terem, minden kisleány hercegnő, és minden fiú kiskondásból lett királyfi. Itt, a rút világtól elbarikádozott óvodaudvarban valahogy mindenkit hatalmába kerít a varázslat...

Jó itt lenni, jó ismét gyermeknek érezni magam.

„Isten minden gyerekkel újrateremti a világot, azt, ami fakulni kezd bennünk: a szeretetet.” Ámulva hallgatom Molnár V. József művészettörténész és néplélektan-kutató előadását. A szabadkai Óvóképző Főiskola magyar ajkú hallgatóinak tanévnyitója van, erre készültek az óvodások, az iskolások, az óvónők... Itt vagyunk, köszönet érte, hogy itt lehetünk. Mert szinte érezni azt a letisztult, ősi erőt, amelynek a körülöttem kacarászó óvodások még a birtokában vannak. Micsoda elemi energia ez! Az ártatlan és tiszta gyermeklélek ereje, ami nem ismer gyűlöletet, megalázást, kizsákmányolást és bosszút. Csak nézem a kis emberkéket, akiknek a tekintetében az a csodálatos bölcsesség lakozik, amiről mi, felnőttek az idő múlásával szép lassan megfeledkezünk. Magunk mögött hagyjuk, mint lábnyomunkat a porban. Nem törődünk vele, hogy sebezhetőek, manipulálhatóak lettünk, élvhajhászok, és a szokásaink, sorsunk rabjai vagyunk.

Jó lenne újra kisgyermeknek lenni, birtokolni azt az ősi bölcsességet, amivel szeretni lehet — határok és feltételek nélkül!

Itt, ebben a gyermekrajzokkal ékesített óvodai szobában jelen van ez a bölcsesség, megnyilvánul a szeretet és az önzetlenség. Akár a népmesékben. Tiszta gyermeklelkekkel körülvéve magam is átérzem ezt a csodát.  Kellemes élmény ez, a szó legmélyebb értelmében. Köszönet érte!