A világbajnok (Miami, 2009) és edző: Aleksandar Leontijević

Természetesen láttam már kis harcművészeket ilyen-olyan rangadókon. Irigyeltem is őket ügyes, gyors mozgásukért, ruganyos testtartásukért és azért a fennkölt nyugalomért, magabiztosságért, amely állandó tettrekészségük ellenére is természetesen áradt belőlük. Most ,,testközelből'' is megismerkedhettem néhány fiatal karatézóval egy edzőtáborban, a gučevói hegytetőn, ahová - más okból - engem is elvetett a sors. Jóllehet a magam útját jártam, nem lehetett nem észrevenni őket. Már csak azért sem, mert ugyanerről a korosztályról (alsós általános iskolások) az otthoni, városi betondzsungelben egészen más véleményt formáltam róluk a naponta megtapasztalt viselkedésük alapján. Ezek a kilenc-tízévesek mintha egészen más tőről szakadtak volna. Előre köszöntek illedelmesen; általában meg is álltak egy-két szóra beszélgetni velem, természetesen elsőként hogylétem felől érdeklődve, függetlenül attól, hogy név szerint nem ismertek; minden étkezésnél jó étvágyat kívántak; fegyelmezettek, udvariasak voltak; ébredés után és a délutáni pihenő alatt nesztelenül közlekedtek, az esti tizenegy órai takaródó után pillanatok alatt elcsendesedtek...
Reggel hétkor edzőjük sípszójára kettes sorfalba állva vonultak a sportpályára - énekelve! Az alapos bemelegítő után elvégezték a rendszeres délelőtti gyakorlataikat. Mi, felnőttek, általában ekkor settenkedtünk a közelükbe, hogy meglessük őket. Hogy egy csöppnyit beszippantsunk kisugárzó életenergiájukból. Bámulatos önfegyelemmel és kitartással végezték az egyre megerőltetőbb és bonyolultabb ,,kata''-kat (a képzelt ellenség ellen felvett harci formagyakorlatokat). Az edzés után - mely rituális köszönéssel zárult - ugyanúgy, ahogy jöttek, kettesével felzárkózva vonultak le a pályáról. Reggeli után kisebb csoportokba verődve - melyben a kicsit idősebbek kézen fogták a náluk fiatalabbakat - hegyi túrára indultak. Dallikázásuk, füttyszavuk, fel-feltörő kacagásuk ,,nyomot hagyott'' a keskeny ösvényeken.
Ebéd után különféle társas, illetve csoportjátékok mellett pihentek a fenyvesek árnyékában. Délután öttől hétig ismét kötelező program: kosárlabda, kézilabda, ,,négy tűz között''... Aztán esti karateedzés. Majd vacsora... A kitartóbbak lámpagyújtáskor ismét labdacsatába vetették magukat, a többiek a betonpadkákra ülve szurkoltak.
Igazi csapatjátékosokként együtt ünnepelték a születésnapokat, s ha esténként megszólalt valahol a gitár vagy a harmonika, együtt énekeltek és vigadtak is.
Nem tudok arról, hogy bárkit is fegyelmezni, büntetni kellett volna valamilyen kicsapongásért, rendetlenkedésért vagy hanyagságért. Igaz, a teljes napi testi és szellemi ,,kondicionálás'' jól lekötötte a virgoncabbjait. A bátortalanabbaknak meg nem jutott eszükbe a sírás-nyafogás. Ha meg-megütötte is szívüket a honvágy, a fiatal edzők akkor is résen voltak: meséltek nekik, tréfálkoztak, bújócskáztak velük...
Nos, az edzők... Az épp hogy felserdült, gyerekcipőből kinőtt nagylányok és nagyfiúk, akik bámulatos empátiával viszonyultak feladatukhoz és csoporttársaikhoz.
- Édesapám maga is hosszú évtizedeken át karatézott, 1992-től pedig, amikor megalakította a Tao nevű szabadkai magánklubot, edzővé vált. Hárman vagyunk testvérek: Bogdan a belgrádi villamossági kar abszolvense, jómagam a fővárosi építészeti egyetem harmadéves hallgatója vagyok, a húgom, Nastasije pedig harmadikos gimnazista. Mindhárman már kora gyermekkorunktól rendszeresen edzünk apánk felügyeletével - meséli Aleksandar Leontijević, aki 2009-ben Miamiban világelső lett, az idén tavasszal pedig megszerezte az Európa-, illetve a szerb bajnoki titulust is a senior kategóriában. - Mindezek után most már én is edzősködöm, akárcsak a bátyám is. Karateklubunknak mintegy 400 tagja van - fiúk, lányok egyaránt. Természetesen több korosztályra bontva gyakorolunk. Általában szeptemberben meghirdetjük az óvodákban, iskolákban, hogy kezdődik egy új tanfolyam, egy új évfolyam, de most már szinte erre sincs szükség, mert a gyerekek vagy a szülők egymásnak adják át a hírt, és jelentkeznek maguktól is. A karate nemcsak a gyerekek állóképességét és fizikai erőnlétét javítja (ezáltal a szervezet ellenálló képességét is erősíti), hanem szellemileg is kondicionálja őket. Erősíti a figyelemösszpontosítást, a memóriát, kitartásra és szorgalomra tanít, közösségi életre és önfegyelemre nevel. A különféle gyakorlatok felszabadítják bennük a feszültséget, a félelmet, a szorongást, ezáltal megnő az önbizalmuk és önbecsülésük. A karaténak a személyiségfejlesztő hatása sem jelentéktelen. Talán ennek tulajdonítható megújult népszerűsége. Noha a karate keleti harcművészet, mi nem verekedésre oktatjuk a fiatalokat, hanem épp ellenkezőleg: kommunikációra. A karate egyaránt megtanít bennünket a belső és a külső figyelésre - önmagunk testi-lelki mechanizmusának megfigyelésére, és csoporttársaink megbecsülésére is - mondta Aleksandar.
A keleti bölcselet szerint a jó harcos nem ellenfelet, hanem küzdőtársat lát a vele szemben álló félben. Tehát nem gyűlölettel közelíti meg (mert a düh, harag és más negatív érzések lebénítják, gúzsba kötik az embert), hanem tisztelettel, s akkor az éber elme és a nyitott szív fel tudja fedezni a másik gyengeségeit és erényeit is.
Talán ennek a tanításnak a szelleme legyintett meg ott, a gučevói hegytetőn is, a kis karatézók láttán...