home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Árulás
Perisity Irma
2019.02.09.
LXXIV. évf. 6. szám
Árulás

Dénes ötvenhét éves, nős, két felnőtt gyerek vak édesapja és a jugoszláv polgárháború ártatlan áldozata: egy Eszék környéki éjjeli támadásban mindkét szemét elveszítette.

Akkor azt hitte, nagyobb tragédia nem érheti az életben. De most azt mondja, a legnagyobb tragédia az árulás, amikor a legközelebbinek hitt családtag él vissza a hátrányos helyzetünkkel és a bizalmunkkal.


— Hülyén érzem magam, hogy itt ülök egy ismeretlen személlyel, és a legbensőbb gondjaimról beszélgetek vele — mondja a magas, jóképű férfi, aki esetében a napszemüveg inkább divatkellék, mint álca. — Nyugodtan leírhatná akár a nevemet is, hiszen a mindössze 3000 lelket számláló szülőhelyemen mindenki mindenkit ismer, ráadásul én vagyok a település egyetlen olyan háborús áldozata, aki hivatalból vett részt a polgárháborúban, és élte azt túl szinte hihetetlen módon. A katonaügyosztály helyi irodájában dolgoztam.

Háromgyerekes munkáscsaládból származom, az öcsém és a nővérem is egyetemet végzett, a szüleink szerint ugyanis az iskoláztatás a legjobb beruházás. A nővérem Szabadkán szerzett oklevelet, az öcsém Szarajevóban, én pedig Belgrádban. A diplomázás után csak én tértem vissza a szülői házba, a többiek ott maradtak, ahol befejezték a tanulmányaikat, és ott is alapítottak családot. Így valójában az ország akkori egész területén volt belőlünk. Én azonnal kaptam állást a községben — mint katonai előadó. A szüleim a meglevő telken felépítettek egy háromszintes házat, mondván: én majd hazanősülök, a földszintet ők lakják, ha megöregszenek, egy szint pedig a nagy családi összejövetelek helyszíne lesz. Én meg is nősültem, a feleségem a szomszéd községből származott, már régóta ismertük egymást. Az esküvő után mindjárt a szüleimnél raktunk fészket, ott jött világra a két gyerek is: előbb a lányom, majd három év után a fiam is. A lányom iskolás volt, amikor megkezdődött az ország széthullása.

Tisztségemnél fogva én nem vettem részt közvetlenül az öldöklésben, de a hivatalos postát, a háborús stáb rendelkezéseit stb. én kézbesítettem. Ne kérdezze, mit láttam, és mi mindenben volt részem az alatt a másfél év alatt, amíg ezt csináltam. Tudja, az én szüleim jugoszlávnak vallották magukat, minket úgy neveltek, hogy a hazát tisztelni, védeni kell, hát csak tettem, amire neveltek. Az már nem az én vétkem, hogy abban az őrületben sosem lehetett tudni, ki áll a helyes oldalon. Éppen a hivatalos postát vittem, amikor a dzsip aknára futott. Négyünk közül ketten a helyszínen meghaltak, egy utas mindkét lábát amputálták, nekem pedig az egyik szemem tűnt el az árokban, ahova estünk. Azonnal Belgrádba szállítottak, de nem lehetett rajtam segíteni. Sem akkor, sem néhány évvel később, amikor elkerültem a híres orosz klinikára. Elveszítettem a másik szemem világát is, már csaknem húsz éve vagyok teljesen vak. Megtanultam a szerencsétlenségemmel élni. Idővel az érzékeim kifinomultak, ma már a lépésekből, a hangsúlyból, sőt, még a lélegzetvételből is meg tudom mondani, ki áll előttem. Önmagamat el tudom látni, aminek egyetlen feltétele, hogy a feleségem a holmijaimat mindig ugyanarra a helyre tegye. Egyedül járok bevásárolni, elintézem a hivatalos ügyeket, eddig még sehol sem vertek át a városban. Csupán azt rovom fel magamnak, hogy egy gyenge pillanatomban inni kezdtem, mert nem tudtam mit kezdeni önmagammal, a nyomorúságommal. Akkor ittam magam először félholtra, amikor a lányom megszülte az unokámat, akit sosem fogok látni. Azt hiszem, úgy három évig ittam veszettül, amikor is anyám — a szó szoros értelmében — helyrepofozott. Az alkoholos évek következménye az lett, hogy már nem tudtam fölmérni a körülöttem történő dolgokat.

Ezt használta ki a feleségem, a házrészünk renoválása során ugyanis összemelegedett az egyik mesterrel. Azt hitte, én semmit sem vettem észre, pedig mindent érzékeltem. Nem tudtam őt megérteni. Mert, őszintén mondom, a balesetem után a város igyekezett engem mindenben kárpótolni. Szép nyugdíjam van — ápolási díjjal kiegészülve —, valamint lakást is kaptam, hogy ne legyek a családommal a szüleim terhére. A feleségemnek semmi oka sem volt arra, hogy félrelépjen. Azt állítja, semmi sem történt közöttük, de nekem elég a tény, hogy elárult, visszaélt a helyzetemmel, a bizalmammal és a szeretetemmel is. Pedig sohasem volt köztünk semmilyen gond — az italon kívül. És hitevesztetten roppantam össze, amikor azt is közölték velem, hogy a vejem kábítószerfüggő. A lányom akkor határozta el, hogy elválik, amikor a vejem a másfél éves unokámat akarta megfojtani, mert a kicsi sírt, ő pedig nem tudott elaludni. Később derült ki, hogy a lányomat régebb óta bántalmazta. Már hetek óta ülök a fotelomban, és újra meg újra végiggondolom az életemet. Evidens, hogy engem ver az Isten, időnként még rúg is rajtam egyet, de nem tudom, mit vétettem. Így jutottam eddig a beszélgetésig. Magának talán van válasza: mi a bűnöm, amiért vezekelnem kell?


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..