home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Álmok és emlékek fekete-fehérben
Tóth Lívia
2015.02.04.
LXX. évf. 5. szám
Álmok és emlékek fekete-fehérben

Az újvidéki Vajdasági Múzeum és a belgrádi Collegium Hungaricum után Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban nyílt meg Dormán László Rejtőzködő vajdasági tájképek című kiállítása. A fekete-fehér fényképeken olyan isten háta mögötti helyek több évtizeddel ezelőtti lenyomatát láthatjuk, ahova a szerző fotóriporterként jutott el, és amelyek eddig előle is bujdostak.

A látogatók rácsodálkozhatnak a sáros, aszfaltozott utak nélküli bácskai tanyavilágra (Kispest, Kavilló, Brazília — olvashatjuk a felvételek alatt a helységneveket), Zentára és környékére az 1970. évi árvíz után, esetleg egy elhagyatott német temetőre. A huszon-egynéhány kép a Nulladik fölvétel és a Film vége című alkotás között sorjázik. Sokak szerint az összeállítás Vajdaság, valamint az itt élők lelkületét tükrözi. Ember- és életközeli válogatás ez vidékünk múltjából. Ráadásul a megszületésének körülménye sem nevezhető mindennapinak. Erről Dormán László így beszélt:

— A koncepcióm az volt, hogy olyan képeket kerítsek elő, amelyekről már én is megfeledkeztem. Így történt, hogy elkezdtem leporolni a régi filmjeimet. Annak idején, amikor még lapoknak dolgoztam, ha megjöttünk az útról, az újságíró bement a szerkesztőségbe, és megírta a riportot, én pedig bevonultam a sötétkamrába, és előhívtam a filmet. Ez hosszadalmas folyamat volt, többször előfordult, hogy a főszerkesztő már a haját tépte, mert lapzárta után érkeztem meg a képekkel. Tíz-tizenöt fotóra volt szükség, a filmek többi része tasakokba került, a legtöbbre azóta rá sem néztem. Most, hogy nyugdíjas lettem, jut időm ilyesmire is, de éppen ezért az itt látható felvételek többsége nekem is új.

A kiállítás anyagát számítógéppel dolgoztam fel, de még motoszkál a fejemben, hogy jó lenne ismét bezárkózni a sötétkamrába. Aki ezt soha nem csinálta, az nem tudja, milyen érzés! Kirekesztettem a külvilágot, esetleg csak a rádió szólt a háttérben. Ott benn egy más, sietség nélküli világ volt, ott nem lehetett rohanni, mindennek ki kellett várni az idejét.

Újvidéken és Belgrádban a szétszedett sötétkamrámat is majdnem teljes egészében közszemlére tették, ott voltak a régi, megkopott Nikonok, az előhívó tálcák, a vegyszerek, egyszóval a múlt században használatos fényképészeti kellékek.

Azonosulás és alázat

— Van itt olyan kép, amely csaknem fél évszázada készült, mégis, ha elé állunk, azt érezzük, hogy sugároz, és behúz bennünket — fogalmazta meg az érzéseit Bicskei Zoltán, a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely igazgatója. — Miért van az, hogy ezek a képek a maguk egyszerűségében is ennyire megragadnak bennünket? Talán egy példával, a szerző magatartásával tudnám magyarázni. Dormánt dzsesszfotósként ismerik leginkább. Ő azoknak a fotósoknak az egyike, ha nem az egyetlen, akinek mindig mindenki megengedte, hogy a színpadon mászkáljon, a zongora alá bújjon, a bőgős elé feküdjön, és úgy fényképezze. Mindezt pedig úgy, hogy nem zavart senkit, hiszen tökéletesen azonosult a témával. Azonosulás és alázat, benne megvannak ezek a látszólag egyszerű, de mégis titokzatos, különleges képességek.

A képei fekete-fehérek, mint az álmaink és az emlékeink. Jóleső érzéssel és nosztalgiával nézem ezeket a lehangoló, komor alkotásokat, egy paradicsomi korszak lenyomatait, melyek az emberies életet ábrázolják a maga drámaiságában. Egészen más létforma dominál rajtuk, hiszen még az iszapszagot is érezni lehet. A fekete és a fehér a líraiságot és a drámaiságot egyaránt hordozza, a felvételek puszta, sáros, árvíz sújtotta vidéket mutatnak, mégis idilliek.


Dormán László 1944-ben született Ómoravicán. Szabadkán járt gimnáziumba és zeneiskolába, tanulmányait a belgrádi zeneakadémia újvidéki kihelyezett tagozatán folytatta. Fényképezéssel gimnazistaként kezdett el elmélyültebben foglalkozni. Dolgozott a Képes Ifjúság hetilap és a Magyar Szó fotóriportereként, az Újvidéki Rádió újságírójaként, tagja volt a Napló szerkesztőségének. Újvidéken, Vajdaságban és a határokon túl azonban Dormán László elsősorban dzsesszfotósként ismert.

1993-ban Magyarországra költözött a családjával, és a 2011. évi nyugdíjba vonulásáig a Magyar Rádió szerkesztője és riportere volt. Ezután kezdett el novellákat írni. 2013-ban, 69 éves korában Kanizsai képmesék címmel jelent meg az első könyve, mely a Kanizsai Írótáborról szól. A kötetben található fotói azt a pillanatot ragadják meg, amikor minden póz és magamutogatás nélkül jelenik meg egy-egy arc, alak vagy csoport.  


A Rejtőzködő vajdasági tájképek című tárlat Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban február 13-áig várja a látogatókat minden munkanapon 8 és 14 óra között. 



 

 
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..