Viszont hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy az elődeink mit is használtak erre a célra — merthogy a mai járgányok előtt is volt élet. Szóljunk néhány szót ezekről a járművekről is, hiszen megérdemlik, hogy a közlekedési eszközök közé soroljuk őket.

Félfedeles, együléses hintó

Ezt a hölgyek és a férfiak egyaránt kedvelték a könnyű irányíthatósága miatt. Általában egy lóval kocsikáztak, viszont a tehetősebbek kettőt is befogtak. Mivel a kocsi könnyű szerkezetűnek számított, nagyon gyorsan tudott haladni. A felfüggesztéseket bőrszíjakkal oldották meg, ezért a rossz utakon igencsak imbolygott, ám lassú menetben nagyon kellemes volt vele az utazás. Esőben vagy hidegben nem használták, és talán az alkalmazása tekintetében a mai a Cabrio autókhoz tudnánk hasonlítani. Jó időben a hintó fedelét teljesen össze lehetett csukni, így semmi sem zavarta a nézelődést.

Zárt fedelű hintó

A harmonikaszerűen fel-le ereszthető hintóban két ülés található egymással szemben. Ezt a kocsit két ló húzta, viszont ha a tulajdonosai siettek valahová, akár néggyel is megoldhatták az utazást. Főleg házaspárok vagy üzletemberek használták, mivel nagyon kényelmesen lehetett benne utazni — akár hosszabb távon is. A belső kidolgozás precíznek és aprólékosnak tekinthető, teljes mértékben kielégítette az akkori igényeket. Az ülései bőrből készültek, illetve más drága és minőségi anyaggal húzták át őket. A felfüggesztéseket laprugóval oldották meg, ezek pedig gyengéd rugózást adtak attól függően, hogy milyen úton haladtak, illetve milyen tempóban. Mivel az első kerekek teljesen a hintó alá gurultak, kis helyen is meg tudtak vele fordulni. Világítás is volt rajta, gyertyákkal oldották meg. A kocsis elöl ült, jól kiemelve, hogy lássa az utat, és tudja követni a lovakat. A kerekek fából készültek, a külső ívet lapos vassal erősítették meg, így a kopás nem lépett fel túl hamar. A hintó gurulását a fémfelület miatt még a köves úton is hallani lehetett, tehát elég nagy zajjal járt.

Nyitott hintó

A divatos nyitott hintót két vagy négy ló húzta, és jeles eseményeken használták. Az elegáns és drága kocsiban két-két ülés volt egymással szemben, így akár négy személy is utazhatott. A kocsis kiemelt bakon ült, ám nem olyan magasan, mint például a zárt fedelű hintónál. Rossz idő esetén a tetőt egy csuklós megoldás segítségével húzták fel. Ezt a műveletet gyorsan el lehetett végezni, a hölgyek is meg tudták oldani a gondot. A legtöbb esetben azonban csakis jó időben használták. Az üléshuzatok főleg szövetből készültek, és külön kérésre bőrből is lehetett rendelni. A felfüggesztést négy pár laprugóval oldották meg, így kényelmes utazást tett lehetővé. Mivel különleges eseményeken tűnt fel, a világos árnyalatú hintókkal a jólétet sugározták. A kerekek szintén fából készültek, a külső ív pedig fémborítást kapott. A szerkezete erős volt, jól bírta a terhelést.

Kétkerekű lovas kocsi

A maguk idejében ezek a járművek könnyűnek és gyorsnak számítottak — ilyen szempontból a mai sportautókhoz lehetne őket hasonlítani. A kétkerekű lovas kocsit két ló húzta, és ha az utas úgy óhajtotta, gyors iramban is lehetett vele száguldani. Itt az utas volt a kocsis, nem létezett külön ülés erre a célra. A jármű egyébként lehetett egy- vagy kétüléses. Nem határozták meg, ki használhatja, így a merészebb hölgyek is kocsikázhattak, sőt, olykor férfiakat megszégyenítő gyorsasággal tették ezt. A tető egy csuklós megoldásnak köszönhetően lett fel- és lehúzható. A kerekek valamivel vékonyabb anyagból készültek, viszont a vasalásuk már vastagabb volt. Ezek a kerekek a köves, illetve a kemény utakon valósággal száguldani tudtak, ám a homokos, földes és laza talajon már nem lehetett őket olyan jól hasznosítani. A felfüggesztésükhöz páros laprugókat vettek igénybe, szintén vastag fallal, melyek fémhevederrel csatlakoztak a kocsi szerkezetéhez. A fékrendszert csak a két első kerékre szerelték fel.

Az említett járművek az emberek utaztatásáról gondoskodtak, főleg jómódú, vagyonosabb polgárok használták őket. Az egyszerű nép fiai, a parasztok másfajta kocsikkal közlekedtek. Fő eszközük a paraszti kocsi volt, munkára és jeles eseményekre is ezzel mentek. Áltálában egy ló húzta, ám aki tehette, az kettőt is befogott, habár ez ritkának számított. A nagyon szegény emberek saját maguk eszkábáltak kocsit, melyet tehenek húztak. Erre a megoldásra egyébként még napjainkban is láthatunk példát Erdélyben. A mi vidékünkön inkább a lóvontatás terjedt el.

A kocsi és a szekér között nincs nagy különbség, viszont a hozzáértők rögtön észreveszik az eltérést. A paraszti kocsi alváza kocsielőből és kocsiutóból áll, oldalait négy lőcs tartja, ezek kapcsolódnak a kerekekhez, melyek nagyméretűek, faküllősek és vasaltak. A kerékagy is nagyon egyszerű, szinte teljes egészében fából gyártották, csak kevés fém található benne. A felfüggesztés minden lengéscsillapító nélkül van megszerkesztve, ezért ezzel a járművel a kátyús utakon csak nagyon lassan lehetett haladni. Teljes teher alatt pedig szinte csigatempót diktált. Egyébként minden vidéknek megvolt a rá jellemző kocsifajtája — ahány hely, annyi megoldás. A szekerek nagyon egyszerűen megalkotott szállítóeszközöknek számítottak, melyeknek húzására — ritka kivétellel — ökröket vagy teheneket használtak. Nagyon sok változatuk létezik, nem is lehet mindent leírni.

Lófogatolás az a módszer, amellyel a lovakat hámmal valamely járműbe befogták. A legegyszerűbb az egyes fogat, amikor csak egy lovat fogtak be két rúd közé, például a talyigába. Az állatokat gyeplővel irányították, a kocsit kisefa segítségével húzták. A lószerszámok bőrszíj és kötél kombinációjával készültek, és nagyon vigyáztak rájuk, mivel sokba kerültek.

Ezzel a néhány gondolattal emlékeztünk meg erről a lassacskán feledésbe merülő közlekedési eszközről, melyen ükapáink utaztak. Nekik megfelelt, és örültek, hogy van valamilyen kocsijuk, szekerük, hintójuk stb., melyet erre a célra tudtak használni. Boldogok és elégedettek voltak, legyünk mi is azok!