A beszélgetést életének kezdetével indítottuk: édesapja, Rácz István és édesanyja, Birka Piroska hetedik gyermekeként született Nagykikindán 1954. július 25-én. A szülei annak a reményében fogadták el, hogy talán egyszer gondviselőjük lesz.

– Sajnos csalódniuk kellett, mert amikor befejeztem az általános iskolát, elhatároztam, hogy tanító néni szeretnék lenni. Nagy hatással volt rám Margit nővér, aki a hittanórákat tartotta, és akkoriban nagyon sokan jártunk hittanra. A Bánságnak nem volt helyi püspöke, Belgrádból az érsek jött, Bukátkó Gábor atya, és tízévenként tartottak bérmálkozást egy községben. 400-an bérmálkoztunk egyszerre, 14 órakor kezdődött és este 7 óráig tartott a szertartás. A nővér 600 gyereket oktatott, és ez bizony nem volt kicsiség. Elhatározta, hogy minden gyereknek kiír egy bizonyítványt, hogy mikor volt elsőáldozó, mikor keresztelték, mikor bérmálkozott. Persze hogy nem győzte. És akkor a nagyobbakat – én akkor nyolcadikos voltam – kérte, hogy segítsenek neki. Akkor ébredt föl bennem ez a vágy, hogy milyen jó volna, ha nővér lehetnék, elérhetném azt a célomat, hogy a gyerekeket tanítsam, mert akkoriban sokat segítettem a kisebbek körül. Tehát ez a gondolat erősödött bennem, hogy nővér is lehetnék, tanító néni is, és a gyerekeket meg az ismerőseimet Isten- és emberszeretetre nevelném. Amikor erről beszéltem a szüleimnek, ők nagyon szomorúak voltak, akkor vallották be titkos vágyukat, hogy azt szerették volna, hogy én legyek majd a gondozójuk, mivel előttem négy bátyám volt, és két nővérem, akik sokkal idősebbek nálam. Eleinte nagy ellenállást mutattak, nem akartak hallani róla, de amikor látták, hogy én is szenvedek, mert azért nem volt könnyű őket otthagyni, meg az sem volt könnyű, hogy a lelkemben éreztem, másra vagyok hivatva, egy feltétellel elengedtek próbaidőre a nővérekhez: hogy valamilyen középiskolát fejezzek be, és csak utána döntsek. Így közgazdasági technikumot végeztem el, ami után természetesen úgy döntöttem, hogy maradok a nővéreknél.

* Nagykikindán volt a nővéreknél, a szüleit is látogathatta.

– Igen, hazanéztem a szüleimhez, ha kellett, segítettem nekik, és persze nagyon örültem, hogy végül is belenyugodtak abba, hogy nővér leszek. Láttam rajtuk, hogy aggódtak is értem, meg büszkék is voltak rám. Nem számítottunk különösebben vallásosnak, egy átlagos család voltunk, jártunk templomba, de nem az volt az első helyen, viszont annyit elmondhatok, a családunkban mindig szerettük egymást, az belénk lett nevelve, mivel heten voltunk, hogy mindig segítsünk egymásnak. A nővérek megtettek mindent, amit a szüleim kértek, hogy középiskolába járjak, sőt később, amikor befejeztem a középiskolát, Zágrábba küldtek teológiát tanulni, és amikor hazajöttem onnan, elvégeztem a teológiát, a hitoktatói tanfolyamot, akkor mint hitoktató két évig működtem, még mint fiatal lány besegítettem. Majd elmentem Bécsbe nyelvet tanulni, utána pedig Münchenben folytattam a nővéri szakképzést, a noviciátust, vagyis ez volt az előkészítő év, és egy év után tettem le a fogadalmat.

* A Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővérek rendjéhez tartozik, melyet később Boldogasszony Iskolanővéreknek neveztek át, viszont a karizmájuk ugyanaz. Mi a feladatkörük?

– Az alapítónk, Karolina Gerhardinger Terézia anyánk a leányifjúság nevelésével foglalkozott, és az volt neki a célja, hogy jó édesanyákat neveljünk, mert azt mondta, ha az egyházban vannak jó édesanyák, akkor lesznek jó hívek is. Erre törekedett ő maga is, és a környezete is. Most már igaz, nagyon kevesen vagyunk, mindössze 1500-an a világon, de csak két nővér van a Délvidéken, vagyis Bánátban. Németországban marasztalni akartak, de később Erhard nővér, az elöljáróm belátta, hogy okosabb, ha hazaengednek, mert itthon nagyobb szükség van rám. Hazajöttem augusztus végén, és máris hívtak a csókai plébániáról, hogy elvállalnám-e a hittanórákat, mert ott egy idős pap bácsi van. Meglepődtem, de már szeptemberben tanítottam, és 300 gyereket oktattam mindjárt az első évben. Az idős pap végtelenül jóságos ember volt, de már nem volt neki ereje, hogy foglalkozzon a gyerekekkel. Nekem ideadott egy istállót, hogy alakítsuk ki a hittantermet. Jöttek a szülők, nézegettük, vert fal volt, sárral bekenték, meg bemeszelték. Amikor a gyerekek belerúgtak, mindjárt lepottyant, akkor nagy hammerpapírokra rajzoltak, azokat kitettük a falra, kis szögekkel felerősítettük, hogy szebb legyen, továbbá lent a föld is olyan csupasz volt, és a szülők összeadtak pénzt, vettek linóleumot. Utána padokat szereztek, de asztalunk nem volt. A gyerekek ha rajzoltak, letérdeltek a földre, és a padon dolgoztak, később egy kis táblát is kaptunk. Összesen tizennégy évig tanítottam Csókán, Kikindáról hetente kétszer-háromszor kijártam. Eleinte még nem volt autónk, busszal mentem, majd később kaptunk a Caritastól egy személygépkocsit, és azzal járhattam ki. Nagyon szerettem Csókán szolgálni. Közben mások is látták, hogy én ott működök, és a másik faluba is hívtak, Padéra, előbb kántornak, később hitoktatónak. Végül is egy alkalommal Jung Tamás püspök úr azt mondta, bárhova hívják, sohase mondja azt, hogy nem megy, még ha csak egy hónapig tud is kimenni, mert ha azoktól azt az egy hónapot is megvonja, ők nem fognak hallani a Jóistenről, mert nincs kitől. Padén tíz évig maradtam, az ottani plébános autóbalesetben halt meg. Akkor két évig teljesen magam voltam a faluban. Én láttam el az irodát, a hitoktatást, minden gondjukat-bajukat én viseltem. Vasárnaponként ha valaki a papok közül szabaddá tudta tenni magát, akkor jöttek misézni, ha nem, akkor igeliturgiát tartottam. Utána Both István atyát kapták új plébánosnak, és én elkerültem onnan.

A helyi közösségben is megköszönték a szolgálatát

* Miután Észak-Bánátból visszakerült Nagykikindára, utána délebbre hívták.

– Kisoroszra, majd később Tóbára, utána Magyarcsernyére kértek kántornak, hitoktatónak. És ha azt vesszük, időközben még Csókán is tanítottam, meg Padén, ahol magyarul tanulhattak a gyerekek, szombatonként mindig Bánáttopolyára (Töröktopolyára) mentem, ahol már nem volt tanítás magyar nyelven. Itt játszottunk, betűket, magyar szavakat írtunk, játékkal próbáltam hittanórát tartani.

* Említette, hogy bárhol is dolgozott, mindig Nagykikindán lakott, oda tért vissza. Mikor került Nagybecskerekre?

– 1996-ig Nagykikindán szolgáltam, ott volt rendházunk, ez volt a központ. Én kijártam, mint egy misszionárius, körbejártam a környéket. Kikindán ott volt Margit nővér, aki valóban jó hitoktató volt, és amikor láttam, hogy otthon már szorul a helyzet, akkor besegítettem a sekrestyében, díszítettem a templomot, mostam, vasaltam. Az 1990-es évek elején nagyon nehéz idők jártak, mert megszakadt a kapcsolatunk a szlovéniai anyaházzal. Két évig egy levél, egy telefonhívás sem jött, egyszerűen semmit nem lehetett tenni. Nagy volt az infláció, 100-200%-os, a meglévő tartalékunk mind jobban fogyott. Az üzletek üresek voltak, Szegedre kellett mennünk az alapélelmiszerekért, bevásárolni, gyógyszerért, és ott volt az a sok idős nővér. Egy alkalommal, amikor Szegedre utaztam, találkoztam egy magyarországi, ismerős nővérrel, és elmondtam neki, hogy mi van velünk, erre ők rögtön intézkedtek, és jött volna a generális főnöknő Rómából, de nem kapott vízumot, nem utazhatott be Szerbiába, úgyhogy mi jöttünk át Szegedre, és akkor kapcsoltak bennünket a magyar tartományhoz, mert addig mi a szlovénhoz tartoztunk. Tehát Magyarország és Szerbia között volt lehetőség a találkozásra, utazásra, és ez idő tájt, amikor megkezdődött a háború, föl lettünk szólítva, hogy aki fél, vagy úgy érzi, hogy veszélyben van, nyugodtan hagyja el az országot. A Nagybecskereken élő nővéreket átvitték Magyarországra, és a ház üresen állt. Én rendeztem az ingatlant, Kikindán elkészítettük az ostyát, áthoztam, akkoriban egy család lakott a házunkban, de minduntalan telefonálgattak, hogy adjuk bérbe a menekülteknek. Persze Boszniába tömegesen érkeztek a menekültek, és a városnak nagyon jó lett volna egy nagy épület, láttam, hogy itt baj lesz. Már mindenünket elvették: a nagy zárdaiskolát, a Pupin utcában lévő házat, és akkor úgy tűnt, a Dušan cár utcait is el akarják venni. Ekkor fölutaztam Budapestre, és mondtam az elöljáróknak, hogy tenni kellene valamit, kihasználni a házunkat, és közöltem, hogy az iskolanővéri karizmánk a leányifjúság nevelése, ezen a téren kellene lépni. Amikor még hitoktatással foglalkoztam, láttam, mennyire szegények a mi magyarjaink, nincs lehetőségük az okos, magyar lánykáknak iskolába, középiskolába járni, a szülőknek nincs pénzük. Csak két megoldás merülhetett fel: vagy eladjuk, vagy kollégiumot nyitunk. Jozefina nővér, az akkori tartományfőnöknő megkérdezte: vállalod? Egy kicsit meglepődtem, mert én azt gondoltam, hogy kapok valakit, aki jártas ebben, de azt mondta, senkit sem tud adni, aki segíthetne, de ha megpróbálom meg elvállalom, bármi történik, nem fognak szemrehányást tenni, mert mindenki tudta, hogy háború van, és darázsfészekbe jöttünk. Úgy kezdődött, hogy azok között, akiket Padén tanítottam, volt három leány, akik nagyon, de nagyon szegények voltak, viszont olyan okosak, hogy nem lehetett őket ott hagyni. Az egyik olyan szegény volt – az apuka alkoholista, az anyuka alig tudta a három gyerekét fönntartani –, hogy egy csomó szalmán aludtak letakarva pokróccal, és reggel összesöpörték, hogy senki ne lássa, náluk milyen baj van. A másiknak vak volt az édesanyja, a harmadiknál meg szintén alkoholista volt az apuka. A szülők beleegyezése nélkül nem lehetett volna elérni, hogy jöjjenek Nagybecskerekre tanulni, de az anyukák beleegyeztek, és akkor én azt mondtam, jó, Isten segítségével megpróbálom. Közben tovább hívogattak a városházáról, de időközben a nevemre írattuk a házat, és mondtam, hogy új tulajdonosa van az ingatlannak, akinek van terve. Így lenyugodtak, és mi teret kaptunk. Az első évben, 1996-ban, augusztus 26-án jöttünk mi ide Margit nővérrel, Bernadett nővérék pedig Jánoshalmáról hazajöttek, és átvették a helyünket. Hoztuk a három gyereket, és ők gimnáziumba mentek, mert csak a gimiben volt magyar osztály. Másutt sehol nem volt még 1996-ban. Szeptember folyamán jött a diáksegélyező egyesületből Várady Józsi bácsi, és kérdezte, hogy tudunk-e olyan nénikéket, akik segítenének a temerini lánycsoporton, mely főiskolára szeretne menni. Nem vették be a lányokat az internátusba, pedig színkitűnők voltak, így nénikéknél lakhatnának annak fejében, hogy segítenének például takarítani vagy a bevásárlásban. Én elmosolyodtam, és mondtam, hogy mi befogadjuk őket. Így már októberben 13 lányunk volt. A második évben 24-en, a harmadikban már 35-en lettek, és lassan-lassan egyre többen érkeztek.

* Emlékszem, mesélte, hogy ezután gyorsan kezdett terjedni a jó hírük, és Bánátból már fiús szülők is kezdtek érdeklődni, hogyan tudnának a fiúk is bekerülni.

– Igen, mondtuk a szalézi atyáknak, mert valójában ők is nevelők, hogy jó volna, ha a fiúkat istápolnák, Sztánkó atya mondta viccesen, megvárják, amíg a nővérek befulladnak… De mi nem fulladtunk be, majd Kalapis Sztoján atyával elindították a fiúkollégiumot. Nagyon közeli kapcsolatunk volt, szépen összedolgoztunk, együtt pályáztunk, lobbiztunk, amit csak lehetett, együtt csináltuk. Volt egy időszak, amikor már felépült az Emmausz fiúkollégium, de kevesebb volt a fiú, és befogadtak bennünket: három szobát kaptunk, a folyosót lecsuktuk, egy ajtót tettünk oda, 15 lány volt kint. Később megszaporodott a fiúk száma, így más megoldást kellett találnunk, majd kijöttem Muzslyára a negyedikes lányokkal, béreltünk egy házat. De az nem bizonyult jó megoldásnak, szűkösen voltunk, és az én nővérem látta, hogy bajban vagyok, őneki időközben meghalt a fia, és mivel szomorú emlékei voltak arról, ami a fiáé volt, eladta a gyümölcsösét, a szőlőskertet, a víkendházat, és azt a pénzt nekem adta, én pedig azon vettem ezt a házat, melyben most itt élünk, Muzslyán. Rögtön elkezdtük rendbe hozni, és még abban az évben Margit nővérrel ide költöztünk, és szeptemberre, mire jöttek a lányok, addigra az ő szobáikat is megcsináltuk. Érthető is az akkori boldogságunk: közelebb volt a buszmegálló, és mindig ellátogattak ide a negyedikesek meg az egyetemisták. Időközben elkezdték készíteni a zárdaépületet, melyet visszakaptunk az államtól. Meg voltunk győződve, hogy viszonylag gyorsan kész lesz, de nagyon sokáig elnyúlt, hat évig tartott az építkezés, tatarozás.

A Szűz Mária Szent Neve templomban

* A Dušan cár utcában is eladták a házukat, mert később már nem tudták fenntartani, de ugyanúgy Nagykikindán is kiüresedett, és nemrég új élet kezdődött meg benne mindenki, különösen a nagykikindai közösség nagy örömére.

– Mondhatni, bogarat tettünk egymás fülébe, az Egység magyar kulturális egyesületről megtudtam, hogy csak bérli az épületét a várostól. Azt mondtam, hogy akárhogy is, ez a ház a tietek lesz. Jó másfél év után beadták a pályázatot, de nem sikerült, ami mindenkit letört, és én mondtam, ne szomorkodjanak, várunk. Őszinte leszek: jött egy üzletember, aki a többségi nemzethez tartozott, és sokkal többet ígért, hogy megvenné, de azt mondtam, a házra már van vevő, és a szavamat adtam, nem fogom becsapni őket. Az Egység végül nyert a pályázaton, és Angyalvárnak nevezték el a házat, mert kint az utcán régi angyalok díszítik a homlokzatát.

* E sikertörténet után a magyarság továbbviheti a nővérek egykor megkezdett teendőit, folytatódik a kulturális élet, egy nyári színpad tervei rajzolódnak ki. Gondolom, mindenki elégedett: ön is, de a nagykikindaiak is. Mostanság hogyan telnek a mindennapjai? Lelkesen folytatja a dolgát, most az idősebbekkel foglalkozik.

– Most itt vagyunk Muzslyán, és amikor a gyerekeket, a lányokat elvitték az új kollégiumba, akkor egy kicsit szomorú voltam, hogy most kezdődnek a nyugdíjas évek, de nemsokára kérdezte Sztoján atya, hogy segítenék-e nekik a plébániai irodában. Elfogadtam, azután pedig mondta, hogy hasznosabb lennék, ha felkarolnám a Szent Erzsébet Szeretetházat, az idősek napközijét. Már lassan tíz éve, hogy elvállaltam. Az idei év csupa ünnepekből áll. A kollégium az idén 30, a szeretetház pedig 20 éves. Ünnepekre készülünk, szeptemberben a kollégiumot fogjuk megünnepelni, novemberben viszont a szeretetházat. Én egyre mondtam, hogy a 25 évesre kellene a hangsúlyt helyezni, de igazuk van a néniknek, amikor azt mondták, nem lehet tudni, ki fogja azt közülük megérni. Most spórolunk, sehova sem megyünk kirándulni. Olyan aranyosak, azt mondják, kell a pénz az ünnepségre. Én örülök, adja Isten, hogy minél többen jöjjenek, mindig vannak új tagok. Viszont szomorú, hogy az idén már hárman meghaltak közülük, de hát idősek vagyunk. A nénikék nagy lendülettel készülődnek. Én azt mondom, ha utólag visszagondolok, igaz, hogy nehéz szívvel jöttem ki Muzslyára, de most örülök, hogy itt vagyok, végül is ez a hazánk, otthonunk.

Gizella nővérnek a további munkájához, szolgálatához erőt, egészséget kívánunk. Isten tartsa meg még nekünk nagyon sokáig!